9. fejezet

Délben mondtam Cam-nek, hogy menjünk ebédelni. Megkajáltunk, hazajöttünk és felhívtam Becca-t, hogy már végeztünk mindennel és átjöhet. Tíz percen belül nálunk volt és hatalmas lelkesedéssel rohant fel a szobámba, én meg futottam utána. Egyből a szekrényem felé vette az irányt és mielőtt megszólalhattam volna, már kis is vette a kedvenc kék ruhámat.

-        Ehhez mit szólsz?- kérdezte olyan lelkesen, mintha saját magának keresne ruhát egy „randira”.

-        Becca, nem megyek sehova. Ben írt, hogy nem jó a délután, majd máskor- mondtam kicsit szomorúbb hangon, ami nagyon meglepett.

-        Ó na ez szuper- mondta elég érdes hangsúllyal- Jól vagy?- kérdezte, mire én ráförmedtem.

-        Már miért ne lennék?! Mi bajom lenne?! Ez csak egy film, bármikor megnézhető- fakadtam ki.

-        Jó, oké, csak kérdeztem- felemelte a kezét, mint akit épp most kapott el egy rendőr lopásért.

-        Váltsunk témát- kértem sürgősen.

-        Hmm, mit szólnál egy jó kis kávéhoz, lazításképpen?- remény csillant a szemében, hogy talán nem kell az egész délutánt a szobámban töltenie.

-        Az most jól esne- mondtam lelkesebben. - Akkor hozom a kocsikulcsokat.

-        Én lent várlak – kiabálta a lépcsőn lefelé robogva.

Előkutattam a táskám mélyéből a kulcsokat, feltettem a szemüvegem- mert otthon nem szoktam hordani- és már sasszéztam is kissé bolondos barátnőm után.

Kocsikázásunk csendben telt. Félúton jártunk, amikor Becca először megszólalt.

-        Tudod, szerintem te tetszel Ben-nek – mondja, mintha csak egyszerűen azt mondaná, zöld a lámpa, indulhatsz.

-        Ő, nem ez marhaság. Ezerszer átrágtuk már Becca. Még az elején- két éve- ezt elhittem volna. Ma már nem- mondtam olyan hangsúllyal, mintha magamat győzködném. Kb. öt perc után szintén egy újabb érvet találtam az ellen, hogy Ben többet lát bennem, mint barátot - Ja és azt is hozzátenném, hogy rengeteg alkalma lett volna közölni velem, ha tényleg bejönnék neki.

-        Jaj, Audrey, olyan naiv és hülye vagy néha. Ben odavolt érted, de a végzős bálja óta úgy tűnik, mind a ketten húztatok egy bizonyos határvonalat- mondja a legjobb barátnőm, akár egy pszichológus.

-        Jó, Becca, ez tény. A bál óta megváltozott a viszonyunk - és itt megakadt a beszélgetés, mert nem tudtam én sem az igazi miértjét annak a bizonyos „határvonalnak”. Szerencsére megérkeztünk a Caffé-bro’s-hoz, gyorsan leparkoltam és leállítottam az autót.

Ahogy beértünk a kávézóba, egyből a boxunk felé vettük az irányt. Leo- az új pincér srác- oda is jött egyből.

-        Sziasztok, lányok! Mit hozhatok?- kérdezte vidáman. Túl vidáman.

-        Két jegeskávét, légyszi - vágta rá Becca.

Pár perc múlva már a poharunkból kortyolgattunk, de egyikünk sem szólt, ezért intettem a pincérnek, miután megittuk az italokat. Röpke két percen belül Leo sietett az asztalunkhoz.

-     Hozhatok még valamit?- kíváncsiskodott még mindig túl vidáman.

-     Nem, köszönjük. A számlát szeretnénk kérni- most én voltam a gyorsabb.

Leo vissza is tért, én fizettem, adtam neki egy kis borravalót is, majd mikor indulni készültünk, észrevettem, hogy a blokkon kívül egy kis cetli is az asztalon hever. Felvettem és elolvastam, de bár ne tettem volna:

Szia! Itt a számom. Hívj fel!

Elkerekedett szemmel bámultam a papírt, mire Becca kikapta a kezemből.

-     Na ne! - ez az első reakció, aztán kitör belőle a nevetés.

Leo után kutattam a tekintetemmel és láttam, hogy elpirult. Jobb lesz, ha mihamarabb visszaszerzem a cetlit és beszélek vele, mielőtt még legjobb barátnőm annyira lejáratja ezt a fiút, hogy az utcára sem mer majd kimenni.
Amilyen gyorsan csak tudtam, odasétáltam a pulthoz, ahol épp egy csészét törölgetett.

-     Ő, ezt az asztalon hagytad- suttogtam olyan halkan, hogy csak ő hallja.

-     Nem, ez a tiéd- mondta kacéran és rám kacsintott.

Gyorsan hátat fordítottam neki és kislisszoltam az üzletből, közben a még mindig nevető Becca-t is magammal rángattam. Igazán nem tudtam, hogyan is kezeljem a helyzetet, hiszen sosem kaptam még mobilszámot ennyire könnyen.
A hazaút a barátnőm viháncolásától volt hangos, amit még a rádió sem nyomott el.

-     Hű, ez durva volt- mondtam félúton Becca-nak mosolyogva.

-     Hát … az. De szerintem aranyos. Gondolj bele, mi lett volna, ha egy hatalmas rózsacsokorral és egy mariachi bandával állít oda eléd – az előtte felvillanó kép hatására egyre hangosabban nevettet, sőt még a könnye is folyt.

A röhögő görcs szép fokozatosan abbamaradt így a kocsikázás fennmaradó része viszonylag nyugalomban telt. Én csak mosolyogtam, Becca pedig tovább szőtte az elméjében életem szerelmi szálait.