21. fejezet- Vissza a "pokolba"

 Sziasztok!  
„Lehalkul a város zaja karácsony estére.
Melengeti a lelkünket a kis gyertyák fénye.
Megszületett a szeretet lelkünkben e napon.
Hogy a fáradt embereknek hitet, reményt adjon.”
Ezzel a bejegyzéssel szeretnék nektek Békés Boldog Karácsonyt kívánni.
Ebben a részben Audrey újra az iskola padját koptatja és az első napi beszámolóját olvashatjátok.
Jó olvasást! Köszönöm a 2000 feletti látogatót és a 4 feliratkozót, remélem továbbra is velem tartotok.
Boldog Új évet! 
Millió Puszi
Alina


21. fejezet

Az utóbbi két napom - Becca-nak hála - nem a szobámba bezárva, magamba roskadva töltöttem. Drága barátnőm elrángatott mindenféle lehetetlen helyre, mivel egyikünknek sem kellett már dolgoznia. A plázában kezdtünk, végigjártuk az összes ruhaboltot, ékszerüzletet, könyvesboltba is betévedtünk- ami egy egész délelőttös program lett…- na meg a Caffé-bro’s-t sem hagytuk napi Becca-Audrey show nélkül.
Eljött a várva várt nap is, amikor elkezdem életem utolsó gimnáziumi évét Becca-val az oldalamon. Mivel szeptember 1. vasárnapra esett, ezért csak 2-án láttam az oktatás eme becses intézményét, amely tanulói privilégiumnak tekintették, ha ide járhattak- hangzott el ez a gyönyörű mondat már számos igazgatói beszédben.
Minden visszatért a régi kerékvágásba: reggel fél hétkor az ébresztőóra csicsergő hangja rángat ki legszebb álmaimból, a fürdőszobát ismét a gyorsabb használja először, aki vérre menő küzdelmet vív a birtoklás jogáért és a korai kiabálás anya torkából: „Ne veszekedjetek már korán reggel!” Áá ez az suli, IMÁDLAK szeptember. 
Teljes harci díszben- fekete szoknya, fehér blúz és a Westmond High jellegzetes méregzöld sálja- indultunk az öcsémmel a buszmegálló felé, ahonnan ez a szörnyű közlekedési eszköz, amit iskolabusznak neveznek, elvisz minket, napjainkat megkeserítő szörnyű épülethez, ami megfoszt minket a szabadságtól. Attól, hogy 10-kor keljünk minden reggel, hogy csak a szórakozásra és barátokra koncentráljunk. Na jó, annyira azért nem rossz, de ha megkérdezel egy diákot nyári szünet utáni első tanítási napon, valószínűleg hasonló mondatok hagyják el majd a száját. 
A magam részéről semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ismét egy monoton, egyhangú ritmust vegyen fel az életem, így nagyon nehezen ment az a buszra szálás.
Fél nyolckor begördült a suli elé a sárga szörny, ami vagy 50 gyereket szállított újra az iskolapad felé. Ez a tömeg persze egyszerre akart leszállni, így kisebb dugó alakult ki, de 10 percen belül mindenki leverekedte magát a Westmond gimi előtti térre.
Ahogy haladtam a robosztus bejárati ajtó irányába, körbenéztem. Láttam ismerős arcokat, intettem azoknak, akik köszöntek, a tobzódó kis csapatok – akik biztosan elsősök- leesett állakkal, tágra nyílt szemekkel, riadtan bámulták az iskola épületét. Betrappoltam hát egy hatalmas sóhaj kíséretében a gimibe és első utam a faliújsághoz vezetett, mint minden évben. Megkerestem az osztályom órarendjét, és nyugtáztam magamban, hogy korántsem az elképzeléseim szerint fog alakulni az utolsó évem. Siránkoztam magamban, értetlenül álltam a tény fölött, hogy a tavalyi meg az az előtti végzősök, hogyan vették olyan lazán az egészet, a cuccaikat kis oldaltáskákba pakolva, max 2 füzettel jöttek minden egyes tanítási napon, míg mi roskadoztunk az iskolatáskáink súlya alatt. Minden nap 6-7 órám volt faktokkal együtt, plusz én felvettem az énekszakkört is a színjátszás mellé így csak a hétfő délutánom maradt szabad. 
A hirtelen támadt depressziómból Becca rángatott ki, de neki is csak addig tartott a jókedve, míg nem nézett a faliújságra. Szája felfelé görbülő vonalából lassan lefele görbülőbe váltott és a szeméből is eltűnt a csillogás.

-        Ilyen nincs.- csak ennyi jött ki belőle.
-        De, sajnos van. Így jártunk.- mondtam én is hasonló lelkesedéssel.
-        Már most utálom az egészet.
-        Nyugi Becca, azt hiszem, nem vagy vele egyedül.- mutattam a körülöttünk álló végzős tömegre, akik arcáról ugyanazokat a gondolatokat olvastam le, mint amik bennünk (is) megfogalmazódtak.
Pontban nyolckor megszólalt a szörnyű csengő, ami az évnyitó ünnepség kezdetét jelezte most. Na ja, ünnepség a tanároknak biztosan, a diákoknak viszont felért egy kínzással. 
A szokásos forgatókönyv mentén haladtunk: himnusz, igazgatói beszéd- ami alatt minden gyerek a nyári élményeit vitatta meg a barátaival- aztán számadás a teendőinkről, iskolai programok, szakkörök, bálok, külön kiemelve a végzős évfolyamok kötelességét, az érettségit és a szalagavatót,és a zárómondat- amely ellentétének elhangzásánál tapsvihar, füttykoncert söpör végig a diáktömegen- „Ezennel a tanévet megnyitom.” . Egy-két halovány taps a tanároktól, egy pár strébertől, akik valószínűleg még nyáron is a tankönyveiket bújták. Ezután minden osztály mehetett a saját termébe. 
Az első 3 óra laza volt. Az osztályfőnökkel átbeszéltük a tennivalókat, tabló, szalagavató bál, érettségi stb.., aztán minden fennmaradó órán a nyári szünetről kellett beszámolót tartani. 
Irodalomórán természetesen nem az volt az első kérdés, hogyan telt a szünet, hanem az, mit olvastál. Míg Becca és én egy igen terjedelmes listát nyújtottunk be, a többiek csak magazinokat, vagy 1-2 novellát olvastak. Az igazat megvallva, ha legjobb barátnőm nem vesz rá a Tökéletes Kémia elolvasására, talán ma én is ilyen magazinolvasó lennék. Ja, és természetesen nem múlhat el iskolai tanítási nap Miss Perfect- nélkül sem. Tiff az első három órát lazán elbliccelte és irodalomóra feléről is lekésett. A tanár úr asztalára letett egy fecnit- amit gondolom anyuci írt neki...- aztán a helyére tipegett. Mindenkit megajándékozott hófehér műmosolyával, legjobb barátnőmre és rám már csak egy fintor futotta. Azt csiripelték a madarak, mióta Ben-nel együtt vagyunk, Tiffany feketelistáján elnyertem a megtisztelő első helyet… Én azt hitten, eddig is az enyém volt.

A nap további része nyugodtan telt és mikor kiléptem a suliból már-már a megkönnyebbülés hullámai söpörtek végig rajtam, de sajnos belebotlottam valakibe, inkább valakikbe.
Ryan és Tiffany épp elmélyülten társalogtak, valami eszméletlen fontos és titkos dologról, amikor véletlenül nekimentem Tiff-nek. Amikor megfordult azt hittem, hogy meg fog ütni, de vigyort operált tökéletes pofijára és csicsergő hangon üdvözölt, mintha nagy barátnők lennénk. Becca tátott szájjal bámult, Ryan pedig helyeslően mosolygott.

-        Hogy telt a szüneted, drágám?- kérdezte nyájasan
-        Remekül DRÁGÁM.- közöltem kis cinizmussal fűszerezve egy hatalma vigyor kíséretében.
-        Örömmel hallom, hogy már nem vagy egyedül.
-        Eddig sem voltam, Szívem- fokoztam a szikrákat.- Nekem BARÁTAIM vannak, nem pincsijeim..- kuncogva hátat fordítottam és faképnél hagytam
-        Ezt megkaptad, Ribi. - Becca ezzel a mondattal hagyta magára Miss Tiffany-t.
Hazafelé Cam is csatlakozott hozzánk, vagyis csak mellettünk kullogott elmerülve saját zenei világában. Becca a suli előtt történt incidens óta nem jutott szóhoz. Mikor már azt hittem, egész hazaúton némát fog játszani, végre kibökött valamit:
-        Ez a nap már tényleg nem lehetne viccesebb.
-        Ezt meg hogy érted?- kíváncsiskodtam
-        Először is az órarendünk egy vicc, aztán az irodalomóra. Most komolyan vannak ilyen emberek??
-        Drága barátnőm- mondtam, aztán belekaroltam és úgy mentünk tovább, mint két vénasszony- nem mindenki lehet olyan PERFECT, mint mi és az uraink..- az”uraink” természetesen a One Direction oszlopos tagjai- és nem mindenki szeret olvasni.
-        De akkor is….- Becca könnyen kiakad, ha valaki nem feltétlenül osztja a véleményét, vagyis inkább, ha leszólják azért, mert könyvet vett a kezébe Ebben igaza van, de szerencsére nem vagyunk egyformák.
-        Nyugalom a hosszú élet titka. Senki sem lesz olyan, mint Te és nem kell megfelelnünk senki elvárásainak, ahogy nekünk sem kell mindig az elvárások szerint cselekednünk. Ezért mi olvasunk, dolgozunk, 1D-t hallgatunk, órákat töltünk könyvesboltban és baromkodunk, míg mások körmöt festenek, fodrásznál töltik a délelőttöt vagy épp a pláza folyosóit koptatják.
Becca ezen olyan jót nevetett, hogy jó 10 perc múlva jutott csaj újra szóhoz.
-        Ezért szeretlek! Na, de mi volt ez a Tiffany-dolog. Mi ütött ebbe a pláza töltelékbe?
-        Hidd el, fogalmam sincs, viszont rossz előérzetem van vele kapcsolatban.
-        Megértelek, az a lotyó biztos sántikál valamiben. Egyszer úgy megnézném, ahogy az a 15 centi kitörik alóla és seggre esik- mondta és megint elnevette magát.
-        Egyszer még a pokol legmélyebb bugyrában fogsz égni a gonoszságaid miatt.- jelentettem ki kacarászva.
-        Igen drágám, veled együtt.
Egymást támogatva, vihogva folytattuk utunkat a házunk felé. Rengetegen megbámultak és valószínűleg hülyének is néztek, de bennünket ez cseppet sem izgatott.
Este folytattuk a hülyéskedést a skype segítségével, egy órácskára abbahagytuk, mert beszéltem Ben-nel. Megkérdezett, milyen volt az első napom, elmeséltem neki. Nagyokat nevetett a Tiffany-s részeknél, meg Becca beszólásain, aztán ő is elmesélte a napi rutinját, mert neki még nem kezdődött el a robot. Bő másfél óra múlva letettük a telefont, kicsit szomorú voltam, de barátnőm nem hagyott mély depresszióba süllyedni. Megnéztük a Családi üzelmeket és még vagy száz One Direction koncertfelvételt, aztán hajnali kettő körül leléptem, mert majd’ leragadtak a szemeim. Felléptem még közösségi oldalakra, Becca még csiripelt nekem egy párat, végül kikapcsoltam az elektronikai kütyüt és ledőltem az ágyamra. 
Mindent összevetve jó kis első nap volt és ha mondhatom, a legjobb, utolsó, gimis első nap.

20. fejezet- Búcsú

Sziasztok! 
Új fejezetet hoztam nektek, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. Írjátok meg a véleményeteket,  pipáljatok, chateljetek :) .
Az első kommentelő ajándékot kap! :)

Millió puszi!
Alina


Akármennyire is próbáltam szuggerálni a mutatókat az órámon, a napok nem akartak lassabban telni. Minden szabad időmet Ben mellett töltöttem, amivel lehet kicsit kiakasztottam, de akkor ezt nem láttam rajta. Filmeztünk, beszélgettünk, elkezdtünk dobozolni és az utolsó hetem Ben-nél töltöttem, szinte ott laktam. Anya, természetesen nem örült ennek, de fellázadtam, hiszen majd’ 3 hónapig nem fogom látni a szerelmemet, így közöltem otthon, hogy idővel majd érkezem. 
A nyár utolsó napján, amikor kinyitottam a szemem, Őt láttam meg először, ahogy mélyen szuszogott és szorosan magához ölelt. Ez megért néhány ajtócsapkodást. Mosolyogva néztem, ahogy alszik mellettem, aztán eszembe jutott, hogy nem sokáig láthatom ezt a csinos pofit nap, mint nap, de gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, mert ébredezett az a srác, akibe fülig beleestem. Még szorosabban magához vont és hosszasan megcsókolt. Aztán lustálkodtunk vagy 2 órát, így körülbelül 11-kor mentünk reggelizni. Egy cetlit találtam a hűtőn, amire Beni anyukája csaj ennyit írt: 

„Drágáim, ha felkeltetek, keressetek valamit a hűtőben, vagy menjetek el valahova ebédelni!
Ui.: Este tiétek a ház!”

Vigyorogva tettem le a lapot a konyhapultra, aztán nekiláttam a reggeli elkészítésének. Épp a palacsintatésztát kevertem, mikor Ben becsoszogott a konyhába. Mögém osont és hátulról ölelve figyelte, mit ügyeskedek, közben meg a nyakamat puszilgatta. A pultra mutattam, a cetlire, amit az anyukája hagyott, és amikor elolvasta, láttam az összes gondolatát. Szép kis tervet eszelt ki az esténkre, miszerint elvisz bevásárolni, ketten összedobunk valamit, aztán megnézünk egy jó filmet és….. alszunk. Miután megsütöttem a palacsintákat és megreggeliztünk, elindultunk egy bevásárlókörútra. Ben volt a sofőr, így az úton meg tudtuk beszélni, mit is szeretne enni. 
A bevásárlóközpontban a pasim feladata volt a kocsi tologatása egyik sortól a másikig, miközben én összeszedtem a hozzávalókat. Persze a kedvenc részlegemre is maradt idő, így amíg én végig pásztáztam a könyvkínálatotő szétnézett az elektronikai részlegen. 
Ben viszonya a számítógépes kütyükkel olyan volt, mint az enyém a könyvekkel. Órákig el tudtunk szöszmötölni az üzletekben még akkor is, ha nem vettünk semmit sem. 
Ennek okán délután 2-kor értünk haza, Beni kipakolta a szatyrokat, én meg elkezdtem a pizza tésztáját összegyúrni. 
Mikor elkészültem, félretettem melegebb helyre, hogy jól megkeljen a tészta, ez idő alatt pedig összekevertük a krémet és felaprítottuk a hozzávalókat. Ben, fiú létére nagyon ügyesen mozgott a konyhában, remek kukta volt számomra. A receptet még nagyitól tanultam és mindenki, aki csak megkóstolta elkérte a receptet vagy épp újabb adagot követelt. Ben is imádta, ezért készítettük el. Miután kinyújtottam a tésztát, elkezdtem a tetejére kenni a pizzakrémet, amikor Benji megunta a sütögetést és az orromra kent egy adagot a túrós-paradicsomos masszából. Pillanatnyi meglepődés után nevetésben törtünk ki mind a ketten, ami egy csókba fordult át. 
Amikor a vacsoránk elkészült, felmentem átöltözni- mivel csupa liszt és krém voltam- és megkértem Ben-t, terítsen meg.
Egy egyszerű kis ruhára esett a választásom, ami megfelelt a vacsihoz és a filmezős estéhez is passzolt. Az emeletről leérve, tátva maradt a szám. Gyertyafény mindenhol, a lámpák leoltva, az asztal megterítve állt az étkezőben egy csokor rózsával a közepén. Ben világító kék szemeivel, lazán lépkedve jött felém és végig a szemembe nézett. Ahogy a kékségbe meredtem, mindenről megfeledkeztem. 
Megvacsoráztunk szépen, csendben, aztán betelepültünk a kanapéra és megnéztük a legnyálasabb filmet, amit életemben láttam. Persze sírtam rajta és Ben vigasztalgatott, amitől még jobban zokogtam, azonban egy hosszú, forró csókkal elfeledtette velem minden bánatom. Mondanom sem kell, hogy a film végére nem emlékszem és az este további részét Benji szobájában töltöttük. 
Reggel a gonosz ébresztőóra szakított el legédesebb álmaimtól és átkoztam a csörgését rendesen. Ben már zuhanyozott, mikor én kimásztam az ágyból, lementem a konyhába, hogy reggelit készítsek neki utoljára- legalábbis három hónapig biztosan. Szomorúan csoszogtam a hűtőtől a konyhapultig, de amikor meghallottam a lemezlejátszó kattanását, elmosolyodtam. Ben betette a kedvenc számomat- One Direction- Half a heart- és táncra perdített. Lassúztunk és ez a 3 perc volt a reggelem legszebb része. Megreggeliztünk és bepakoltuk az utolsó ruhadarabokat is a sporttáskájába. 
Szomorúan indultam útnak, még jó, hogy nem én vezettem, mert a könnyeimtől nem láttam volna az utat. Visszanyeltem szomorúságom bizonyítékait és csendben fogtam Ben kezét a kocsija hátsó ülésén, amíg a nővére kivitt minket a reptérre. 
Próbáltam tartani magamat, azt akartam, hogy erősnek lásson, szorosan megölelt, ráérősen megcsókolt, mintha megállt volna a világ. Magamhoz szorítottam utoljára, aztán a hangosbemondó megkérte az utasokat, hogy kezdjék meg a beszállást a Londonba tartó járatra. Vissza - visszafordult miközben lassan menetelt az álmai felé vezető gépre. Én távolodó alakját néztem és amikor már csak a hátát láttam- azt is eléggé homályosan- kitörtek belőlem az érzések. Patakban folytak a könnyeim és megállás nélkül szipogtam, mint egy kisgyerek, amikor elveszik a cumiját. Liz próbálta tartani bennem a lelket kisebb nagyobb sikerrel. Az autó felé vettük az irányt és hazahajtottunk. A kezdeti zokogásom szipogásba váltott, mire Ben nővére leparkolt a felhajtójukra. Beinvitált, megittunk egy kávét és az eszembe véste, hogy ez nem a világ vége és őszi szünetben elmehetek a pasimhoz. 
A lelkizésünket egy dallam- Live while we are young- szakította meg. Örömmel nyugtáztam, hogy legjobb barátnőm nem feledkezett el rólam és meginvitált magához. Nagyon örültem az ajánlatnak és egyből igent mondtam. Elköszöntem Liz-től és megígértem neki, amint tudok, átjövök hozzá. 
Útban Becca házához újból eluralkodott rajtam a magány. Szerencsére bő fél óra sétára lakott és legjobb útitársam- az mp4-em- mint mindig, most is a zsebemben volt. Bedugtam a fülest és a külvilág megszűnt létezni. Eleinte szerelmes balladákat hallgattam, de rájöttem, hogy ettől még depisebb leszek, ezért átváltottam egy kicsit pörgősebbre. Felváltva hallgattam Lawson-t és One Directiont- Brokenhearted, Does he know?- és mire Becca-hoz értem sokkal jobb kedvem lett. 
Legjobb barátnőm a házuk előtt várt rám egy könyv társaságában. Éhezők viadala 3. kötetét olvasta, immáron harmadszorra- azt hiszem- és újfent beleesett Peeta-ba.
Mosolyogva néztem, ahogy elmélyülten olvassa a sztorit és teljesen megfeledkezik a körülötte zajongó világról. 
Húsz perc után meguntam a bámulását és elé álltam. Morgott valamit arról, hogy álljak már odébb, de amikor észrevette, én állok előtte, felpattant és megölelt. Nem faggatott a történtekről, vagy a tegnap estéről, mert tudta, hogy majd elmesélem, ha készen állok. Inkább beültetett a kocsijába és elfuvarozott a Caffé-bro’s-ba. Megittuk a szokásos jegeskávénkat és továbbálltunk. A pláza felé vettük az irányt és csaptunk egy csajos délutánt, azaz bementünk minden üzletbe, szinte minden ruhát felpróbáltunk, minden ékszert megnéztünk, minden sminkcuccot kipróbáltunk és szinte az összes parfümöt magunkra fújtuk, amit csak az adott üzletben kapni lehetett. A nap végén beültünk a moziba és végig kellett néznem Magic Mike-ot. Persze Becca továbbra is tátott szájjal és sóvárogva nézte Chaning Tatum-ot a mozivásznonés én is követtem a példáját. Na de Alex Pettyfer-ről se feletkezzünk meg.. 
Miután véget ért ez a remekmű, meghívott magukhoz. Felhívtam anyát, hogy ma sem alszom otthon, Becca-nál megtalál, ha kellek. Kicsit duzzogva, de belement a dologba, így egy hosszú éjszakának néztünk elébe. Ugyanis ha minket egyszer összeengednek hosszú időre, nem feltétlenül jó sül ki a dologból. Miután megvacsoráztunk egy mekiben, hazamentünk és nem tévedtem, amikor arra gondoltam, nem fogunk aludni. Megállás nélkül 1D-t hallgattunk, cikkeket olvastunk, történeteket szőttünk a tagokról és a szerelmi viszonyainkról az öttagú banda egy-egy tagjával, majd kb. hajnali kettőkor álomba zuhantunk. 

Ajándékot kaptam! :)



Ma, mint tudjátok, Mikulás napja van. Ha véletlenül el is feledkeztetek a nagy rohanásban a dátumról, a különböző közösségi portálok jóvoltából biztos értesültetek, hogy ma nem csak egy szimpla pénteki napot élünk. 
Amikor hazaértem egy e-mail fogadott, vagyis egy komment a 19. fejezet alatt. 
Experience The Beauty megajándékozott Mikulás alkalmából két fejléccel. 
Nagyon-nagyon köszönöm, jól esik, hogy gondoltatok rám. :) Az oldalt is szeretem, a versenyetekre is jelentkeztem. 
Látogassátok meg az oldalt, nézzetek körül, mert rengeteg png, fejlécalap található és ha kértek, szerintem külön készítenek is nektek. :)
Ja és az ajándékaim: 




Millió puszi!
Alina 

19. fejezet

Szia kedves látogató!
Sajnálom, hogy ennyit késtem, de nem épp úgy alakult az időbeosztásom, ahogy azt szerettem volna.. Audrey élete tovább pörög, hamarosan elkezdődik a suli.. Ben Londonba utazik, ő pedig megkezdi végzős évét a gimiben. De még Augusztus van... :)
Jó olvasást! Pipálj, kommentelj. Kíváncsi vagyok a véleményedre! :)
Millió puszi!Alina 

A nyár utolsó hónapja is gyorsan elrepült. Augusztus utolsó heteiben a boltokat jártuk, dolgoztunk, Becca-val szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük. Adam hazautazott, Ben nagyban készült a londoni sulira, mi meg az utolsó évünkre. 
Szerdán, miután vagy 6 boltot körbejártunk Becca-val- anya tudta szerint persze füzeteket, iskolaszereket mentünk venni, ami részben igaz is volt. 6-ból 2 tényleg papírbolt volt, a maradék pedig 3 ruhabolt és az utolsó pedig az az üzlet, ahol órákat tudtunk csellengeni. A könyvesbolt. Remek hely az időtöltésre- persze nem mindenkinek-, legalábbis Becca és én a suli után sokat jártunk ide, amikor épp nem a Caffé bro’s-ban lógtunk. Már jó ideje nézelődtünk, olvasgattunk, amikor megcsörrent a telefonom. Anya neve villogott a kijelzőn.
-        Merre jársz, kisasszony?
-        Szia! Épp egy..- segítségkérően pillantottam Beccára, mert fogalmam sem volt, mit nyöszögjek anyának magyarázat gyanánt- FÜZETET VESZÜNK- tátogta a barátnőm. - Papírboltban vagyunk, találtam egy remek füzetet- jesszus, ha most nem bukom le, akkor soha. Sosem voltam jó a mellébeszélésben.
-        Jobb lenne, ha sietnél. A drága barátod itt ül a kanapén és nekem dolgoznom kellene.
-        Rendben, indulok is. - mielőtt fojtathattam volna rámcsapta a telefont. Nos a történethez hozzátartozik, hogy mióta Ben-nel hivatalosan is egy pár vagyunk, anya, hát hogy is mondjam, nem kedveli annyira, mint azelőtt. Velem is egyre többet veszekszik- és az összetűzések végére, persze mindig oda lyukadunk ki, hogy azért van ez meg az, mert Ben a barátom és mennyivel normálisabb voltam szingliként.
Gyorsan szedtük a lábunkat a kocsi felé, mert ha anya, akar valamit, akkor azt minél hamarabb véghezviszem, annál gyorsabban szabadulok. A sebességkorlátot betartva száguldottam haza- persze előtte hazavittem Becca-t-. 
Amikor beléptem az előtérbe, már láttam a hercegem baljós tekintetét, ami felcsillant, mikor meghallotta a hangomat.

-        Sziasztok. - köszöntem és gyors puszit nyomtam Ben arcára.
-        Azt hittem, már sosem érsz ide. Mi lenne, ha egyszer megbeszélnétek egy időpontot a találkozó előtt?
-        Csoda. - morogtam.
-        Mondtál valamit?
-        Nem anya, dehogy. Már itt vagyok, nyugodtan mehetsz a dolgodra. - csicseregtem neki és kisangyal módjára mosolyogtam.
-        Jó, de aztán csak okosan. Semmi bezárkózás, Cameron is itthon van.
-        Jaj anya, tudod, hogy nem lesz, de indulj, különben lekésed a találkozót. - emlékeztettem a hőn szeretett munkájára.
Mary Watson- ismertebb nevén Mary Tomson, de miután elvált apámtól visszavette a lánykori nevét- az egyik legkeresettebb ingatlanügynök Mayville-ben. Így hát rengeteg ügyfele van és kötetlen munkaideje, ami néha jó- általában délután dolgozik-, néha pedig szörnyű- szülinapok sem kivételek. Mivel már jó 20 éve van a szakmában, ezért már hozzászokott és mivel mi is így nőttünk fel, muszáj volt alkalmazkodni. 
Anya lelépett, öcsém a számítógépen játszott valami öldöklő furcsaságot, én pedig javasoltam Ben-nek a padlás meghitt magányát. Kaján vigyorral indult meg felfelé, míg én a konyhába mentem egy kis harapnivalóért. 
Mikor felértem a padlásra, már az egyik hatalmas párnán pöffeszkedett, laptopommal az ölében. A lépcső tetején megálltam és némán figyeltem, ahogy mosolyogva néz / olvas valamit, amíg észre nem vett.

-        Idejössz, vagy onnan szeretnéd nézni a filmet?- kérdezte anélkül, hogy rám emelte volna a tekintetét.
-        Az attól függ, mi a mai moziműsor?
-        Háát, találtam valamit. Kössünk alkut. Két filmet nézünk, de te csak annak a címét tudod, amit te választottál.
-        Nem tetszik ez nekem. Mit kapok, ha belemegyek?- kíváncsiskodtam, abban reménykedve, hogy nem filmezés lesz a délután folytatása.
-        Mondjuk, a te filmeddel kezdjük. - jelentette ki vigyorogva, mert már előre tudta, hogy belemegyek a játékba.
-        Szerelmes Shakespeare- kacsintottam rá, mert tudtam, hogy utálja a kosztümös filmeket.
-        Naa..- próbált ellenkezni, de félbeszakítottam.
-        Nincs apelláta, ezt a filmet választottam, de nézhetünk Alkonyatot is, ha mindenáron szeretnéd látni Robert Pattinson felsőtestét.
-        Oké- megadóan fújtatott egyet, aztán elvette tőlem a popcornos tálat.

A film gyorsan leforgott, túl gyorsan. A délután második felvonása a Thor 2-t tartalmazta és mivel az elsőt nem láttam, sok közöm nem volt a másodikhoz sem. Sajnos ennek a filmnek minden képkockájára emlékszem, mivel Ben az első másodperctől kezdve a képernyőre tapadt. Miután megnéztem, kezdtem kapizsgálni, miért is imádja Becca a Thor-t, na meg Chris Hemsworth-t. 
Ben jófiúnak bizonyult, ugyanis este nyolckor hazafelé vette az irányt. Az ajtóban és a kocsijánál is kaptam egy-egy csókot, aztán figyeltem, ahogy a fekete BMW eltűnik az utca végén.
Szomorúan vonszoltam magamat vissza a házba, hogy eltakarítsam a „romokat”. Anya fél kilenckor esett haza, láttam rajta mennyire nyúzott, így főztem neki egy teát, aztán követtem a nappaliba, ahol a kanapén vert tanyát. Én a fotel mellett döntöttem, megkérdeztem tőle, hogy ment a bájolgás, mire csak nevetett és legyintett. Érdeklődött Ben ösztöndíja után, meg hogy hányadán is állunk, válaszoltam neki. Nevettünk, elbeszélgettünk nem úgy, mint anya-lánya inkább, mint két barátnő. Furcsa, hogy mennyire hullámzó a kapcsolatunk, de akár mennyi hullámvölgy is jön, ezekért a pillanatokért mindent megérnek. 
11 körül elmentem lefeküdni, mert hullafáradt voltam, anya is követte a példámat.
Mielőtt álomba merültem volna, küldtem egy SMS-t az én szőke hercegemnek: „Szeretlek! ♥” csak ennyi futotta éjfél előtt. Az éjjeliszekrényemre tettem a telefont és a hasamra fordultam. 2 másodperc múlva a szívrohamot hozta rám a kütyü, ugyanis elfelejtettem lehalkítani és kaptam egy választ. „Én is szeretlek! ♥ Hiányozni fogsz!! L” 
Nos egy rövidke mondat kellett ahhoz, hogy eszembe jusson, Ben hamarosan már nem lesz itt. Nem lesz ilyen filmezős délután, összebújós este, mert egy óceán választ el majd bennünket. Ugyan haza fog repülni, de nem lesz itt minden nap. Kissé homályosan láttam a kijelzőre írt szavakat. Csak ennyit bírtam bepötyögni: „ Te is nekem!!!” Remélem, ki fogjuk bírni ezt az időszakot. Nagyon remélem. Távkapcsolatok terén nem volt túl nagy gyakorlatom, de az én szőke hercegemért bármire képes vagyok, és ez az egy év hamar eltelik, utána meg én is azt tervezem, hogy Londonba megyek fősulira. Ezekkel a gondolatokkal álomba sírtam magam.