Sziasztok!
„Lehalkul a város
zaja karácsony estére.
Melengeti a lelkünket a kis gyertyák fénye.
Megszületett a szeretet lelkünkben e napon.
Hogy a fáradt embereknek hitet, reményt adjon.”
Melengeti a lelkünket a kis gyertyák fénye.
Megszületett a szeretet lelkünkben e napon.
Hogy a fáradt embereknek hitet, reményt adjon.”
Ezzel a bejegyzéssel
szeretnék nektek Békés Boldog Karácsonyt kívánni.
Ebben a részben Audrey újra az iskola padját koptatja és az első napi
beszámolóját olvashatjátok.
Jó olvasást! Köszönöm a 2000 feletti látogatót és a 4 feliratkozót, remélem
továbbra is velem tartotok.
Boldog Új évet!
Millió Puszi
Alina
21. fejezet
Az utóbbi két napom - Becca-nak
hála - nem a szobámba bezárva, magamba roskadva töltöttem. Drága barátnőm
elrángatott mindenféle lehetetlen helyre, mivel egyikünknek sem kellett már
dolgoznia. A plázában kezdtünk, végigjártuk az összes ruhaboltot,
ékszerüzletet, könyvesboltba is betévedtünk- ami egy egész délelőttös program
lett…- na meg a Caffé-bro’s-t sem
hagytuk napi Becca-Audrey show nélkül.
Eljött a várva várt nap is,
amikor elkezdem életem utolsó gimnáziumi évét Becca-val az oldalamon. Mivel
szeptember 1. vasárnapra esett, ezért csak 2-án láttam az oktatás eme becses
intézményét, amely tanulói privilégiumnak tekintették, ha ide járhattak-
hangzott el ez a gyönyörű mondat már számos igazgatói beszédben.
Minden visszatért a régi
kerékvágásba: reggel fél hétkor az ébresztőóra csicsergő hangja rángat ki
legszebb álmaimból, a fürdőszobát ismét a gyorsabb használja először, aki vérre
menő küzdelmet vív a birtoklás jogáért és a korai kiabálás anya torkából: „Ne
veszekedjetek már korán reggel!” Áá ez az suli, IMÁDLAK szeptember.
Teljes harci díszben- fekete szoknya, fehér blúz és a Westmond High jellegzetes
méregzöld sálja- indultunk az öcsémmel a buszmegálló felé, ahonnan ez a szörnyű
közlekedési eszköz, amit iskolabusznak neveznek, elvisz minket, napjainkat
megkeserítő szörnyű épülethez, ami megfoszt minket a szabadságtól. Attól, hogy
10-kor keljünk minden reggel, hogy csak a szórakozásra és barátokra
koncentráljunk. Na jó, annyira azért nem rossz, de ha megkérdezel egy diákot
nyári szünet utáni első tanítási napon, valószínűleg hasonló mondatok hagyják
el majd a száját.
A magam részéről semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ismét egy monoton, egyhangú
ritmust vegyen fel az életem, így nagyon nehezen ment az a buszra szálás.
Fél nyolckor begördült a suli elé a sárga szörny, ami vagy 50 gyereket szállított
újra az iskolapad felé. Ez a tömeg persze egyszerre akart leszállni, így kisebb
dugó alakult ki, de 10 percen belül mindenki leverekedte magát a Westmond gimi
előtti térre.
Ahogy haladtam a robosztus bejárati ajtó irányába, körbenéztem. Láttam ismerős
arcokat, intettem azoknak, akik köszöntek, a tobzódó kis csapatok – akik
biztosan elsősök- leesett állakkal, tágra nyílt szemekkel, riadtan bámulták az
iskola épületét. Betrappoltam hát egy hatalmas sóhaj kíséretében a gimibe és
első utam a faliújsághoz vezetett, mint minden évben. Megkerestem az osztályom
órarendjét, és nyugtáztam magamban, hogy korántsem az elképzeléseim szerint fog
alakulni az utolsó évem. Siránkoztam magamban, értetlenül álltam a tény fölött,
hogy a tavalyi meg az az előtti végzősök, hogyan vették olyan lazán az egészet,
a cuccaikat kis oldaltáskákba pakolva, max 2 füzettel jöttek minden egyes
tanítási napon, míg mi roskadoztunk az iskolatáskáink súlya alatt. Minden nap
6-7 órám volt faktokkal együtt, plusz én felvettem az énekszakkört is a
színjátszás mellé így csak a hétfő délutánom maradt szabad.
A hirtelen támadt depressziómból Becca rángatott ki, de neki is csak addig
tartott a jókedve, míg nem nézett a faliújságra. Szája felfelé görbülő
vonalából lassan lefele görbülőbe váltott és a szeméből is eltűnt a csillogás.
-
Ilyen nincs.- csak ennyi jött ki belőle.
-
De, sajnos van. Így jártunk.- mondtam én is
hasonló lelkesedéssel.
-
Már most utálom az egészet.
-
Nyugi Becca, azt hiszem, nem vagy vele egyedül.-
mutattam a körülöttünk álló végzős tömegre, akik arcáról ugyanazokat a
gondolatokat olvastam le, mint amik bennünk (is) megfogalmazódtak.
Pontban nyolckor megszólalt a
szörnyű csengő, ami az évnyitó ünnepség kezdetét jelezte most. Na ja, ünnepség
a tanároknak biztosan, a diákoknak viszont felért egy kínzással.
A szokásos forgatókönyv mentén haladtunk: himnusz, igazgatói beszéd- ami alatt
minden gyerek a nyári élményeit vitatta meg a barátaival- aztán számadás a
teendőinkről, iskolai programok, szakkörök, bálok, külön kiemelve a végzős
évfolyamok kötelességét, az érettségit és a szalagavatót,és a zárómondat- amely
ellentétének elhangzásánál tapsvihar, füttykoncert söpör végig a diáktömegen- „Ezennel a tanévet megnyitom.” . Egy-két
halovány taps a tanároktól, egy pár strébertől, akik valószínűleg még nyáron is
a tankönyveiket bújták. Ezután minden osztály mehetett a saját termébe.
Az első 3 óra laza volt. Az osztályfőnökkel átbeszéltük a tennivalókat, tabló,
szalagavató bál, érettségi stb.., aztán minden fennmaradó órán a nyári
szünetről kellett beszámolót tartani.
Irodalomórán természetesen nem az volt az első kérdés, hogyan telt a szünet,
hanem az, mit olvastál. Míg Becca és én egy igen terjedelmes listát nyújtottunk
be, a többiek csak magazinokat, vagy 1-2 novellát olvastak. Az igazat
megvallva, ha legjobb barátnőm nem vesz rá a Tökéletes Kémia elolvasására,
talán ma én is ilyen magazinolvasó lennék. Ja, és természetesen nem múlhat el
iskolai tanítási nap Miss Perfect- nélkül sem. Tiff az első három órát lazán
elbliccelte és irodalomóra feléről is lekésett. A tanár úr asztalára letett egy
fecnit- amit gondolom anyuci írt neki...- aztán a helyére tipegett. Mindenkit
megajándékozott hófehér műmosolyával, legjobb barátnőmre és rám már csak egy
fintor futotta. Azt csiripelték a madarak, mióta Ben-nel együtt vagyunk, Tiffany
feketelistáján elnyertem a megtisztelő első helyet… Én azt hitten, eddig is az
enyém volt.
A nap további része
nyugodtan telt és mikor kiléptem a suliból már-már a megkönnyebbülés hullámai
söpörtek végig rajtam, de sajnos belebotlottam valakibe, inkább valakikbe.
Ryan és Tiffany épp elmélyülten társalogtak, valami eszméletlen fontos és
titkos dologról, amikor véletlenül nekimentem Tiff-nek. Amikor megfordult azt
hittem, hogy meg fog ütni, de vigyort operált tökéletes pofijára és csicsergő
hangon üdvözölt, mintha nagy barátnők lennénk. Becca tátott szájjal bámult,
Ryan pedig helyeslően mosolygott.
-
Hogy telt a szüneted, drágám?- kérdezte nyájasan
-
Remekül DRÁGÁM.- közöltem kis cinizmussal
fűszerezve egy hatalma vigyor kíséretében.
-
Örömmel hallom, hogy már nem vagy egyedül.
-
Eddig sem voltam, Szívem- fokoztam a szikrákat.-
Nekem BARÁTAIM vannak, nem pincsijeim..- kuncogva hátat fordítottam és faképnél
hagytam
-
Ezt megkaptad, Ribi. - Becca ezzel a mondattal
hagyta magára Miss Tiffany-t.
Hazafelé Cam is csatlakozott
hozzánk, vagyis csak mellettünk kullogott elmerülve saját zenei világában.
Becca a suli előtt történt incidens óta nem jutott szóhoz. Mikor már azt hittem,
egész hazaúton némát fog játszani, végre kibökött valamit:
-
Ez a nap már tényleg nem lehetne viccesebb.
-
Ezt meg hogy érted?- kíváncsiskodtam
-
Először is az órarendünk egy vicc, aztán az
irodalomóra. Most komolyan vannak ilyen emberek??
-
Drága barátnőm- mondtam, aztán belekaroltam és
úgy mentünk tovább, mint két vénasszony- nem mindenki lehet olyan PERFECT, mint
mi és az uraink..- az”uraink” természetesen a One Direction oszlopos tagjai- és
nem mindenki szeret olvasni.
-
De akkor is….- Becca könnyen kiakad, ha valaki
nem feltétlenül osztja a véleményét, vagyis inkább, ha leszólják azért, mert
könyvet vett a kezébe Ebben igaza van, de szerencsére nem vagyunk egyformák.
-
Nyugalom a hosszú élet titka. Senki sem lesz
olyan, mint Te és nem kell megfelelnünk senki elvárásainak, ahogy nekünk sem
kell mindig az elvárások szerint cselekednünk. Ezért mi olvasunk, dolgozunk,
1D-t hallgatunk, órákat töltünk könyvesboltban és baromkodunk, míg mások körmöt
festenek, fodrásznál töltik a délelőttöt vagy épp a pláza folyosóit koptatják.
Becca ezen olyan jót
nevetett, hogy jó 10 perc múlva jutott csaj újra szóhoz.
-
Ezért szeretlek! Na, de mi volt ez a
Tiffany-dolog. Mi ütött ebbe a pláza töltelékbe?
-
Hidd el, fogalmam sincs, viszont rossz
előérzetem van vele kapcsolatban.
-
Megértelek, az a lotyó biztos sántikál
valamiben. Egyszer úgy megnézném, ahogy az a 15 centi kitörik alóla és seggre
esik- mondta és megint elnevette magát.
-
Egyszer még a pokol legmélyebb bugyrában fogsz
égni a gonoszságaid miatt.- jelentettem ki kacarászva.
-
Igen drágám, veled együtt.
Egymást támogatva, vihogva
folytattuk utunkat a házunk felé. Rengetegen megbámultak és valószínűleg
hülyének is néztek, de bennünket ez cseppet sem izgatott.
Este folytattuk a
hülyéskedést a skype segítségével, egy órácskára abbahagytuk, mert beszéltem
Ben-nel. Megkérdezett, milyen volt az első napom, elmeséltem neki. Nagyokat
nevetett a Tiffany-s részeknél, meg Becca beszólásain, aztán ő is elmesélte a
napi rutinját, mert neki még nem kezdődött el a robot. Bő másfél óra múlva
letettük a telefont, kicsit szomorú voltam, de barátnőm nem hagyott mély
depresszióba süllyedni. Megnéztük a Családi üzelmeket és még vagy száz One
Direction koncertfelvételt, aztán hajnali kettő körül leléptem, mert majd’
leragadtak a szemeim. Felléptem még közösségi oldalakra, Becca még csiripelt
nekem egy párat, végül kikapcsoltam az elektronikai kütyüt és ledőltem az
ágyamra.
Mindent összevetve jó kis első nap volt és ha mondhatom, a legjobb, utolsó,
gimis első nap.