5. fejezet

Beszálltunk végül a kocsiba. Én ültem Ben mellé, az anyósülésre, így Becca szorult hátra, ami nem zavarta, sőt élvezte, hogy ekkora teret elfoglalhat.

-  Szörnyű ez a csaj- fakadt ki Ben, mikor már kifordultunk a Caffe bro’s-hoz vezető útra.

-  Nekem mondod?! Ha nem lenne, ki kéne találni - válaszoltam nevetve.

-  Ne, csak azt ne. Inkább maradjon egy képzelet szüleménye - mondta Becca és közben annyira nevetett, majd megfulladt.

Végre odaértünk, Ben leparkolt egy árnyékos helyre - elég fülledt idő volt, olyan eső előtti nyomasztó meleg - majd bementünk a légkondis kávézóba, ami egyben egy-két gyorskaját is forgalmazott. A városban itt készítették a legjobb hamburgereket. Amint beléptem Leo- a pincér - a bokszunk felé mutatott, jelezve, hogy üres. A Caffé bro’s elég hangulatos kis hely: drapp színű falakkal, sötétebb árnyalatú, beülős bokszokkal, a pult mögötti falon egy hatalmas kávéscsésze  lógott kartonból- a kávézó védjegye - a pult előtt négy  bárszék és hat  kerek asztalka volt.
A mi „törzshelyünknek” a leghátsó, ablak melletti boksz számított, az összes délutánt itt töltöttük suli után - szünetekben még délelőtt is betévedtünk -, kezdetben még hármasban, de mivel Ben egyetemre ment, ketten maradtunk Beca-val.
Tehát beültünk, rendeltük a szokásosat - hamburger sült krumplival és kólával -, miután elfogyasztottuk az ebédünket, Ben kért még egy erős feketét, Beca cappuccino-t, én meg maradtam a Latte-nál. Aztán még sokáig maradtunk. Beszélgettünk az egyetemről, ki merre megy tovább, meg persze, hogy Ben-nek mennyire tetszik a mérnök szak. Én magam részéről gyerekekkel akarok foglalkozni, de még az is lehet, hogy fodrászként végzem. Beca pedig színészi babérokra tör, vagy híres újságíró lesz. Szóba került még a mi sulink, mennyit változott a tanterv, bejött-e a tervezet, amit közösen adtunk le Bennel, na meg persze az imádott témája, a pasi ügyeink. Gyorsan lerendeztük Beca-val egy „ á semmi” válasszal, majd megfordítottuk a kérdést. Persze ez már nem nagyon tetszett neki. Gyorsan elszállt az idő, így haza kellett mennem, Ben felajánlotta, hogy hazavisz minket. Előbb Beca-t raktuk ki, mert Ben a mi utcánk másik végén lakott. Elértünk a házunkhoz, leállította a motort, majd rám nézett.

-     Jó volt találkozni veled és beszélgetni kicsit. Nem is emlékszem mikor volt ilyen délutánom utoljára – mondta, és nekem valami nem tetszett a hangjában.

-     Ben valami baj van? -  kérdeztem túlzottan aggódó hangon.

-     Nem…., vagyis nem tudom- mondta zavartan, amivel kicsit rám hozta a frászt.

-     Na, ki vele! Most már teljesen megijesztettél.

-     A következő évre kaptam egy ösztöndíjat- jelentette ki a kelleténél szomorúbban.

-     De hát Ben, ez csodálatos hír!- ujjongtam - Mégis miért nem látom rajtad, hogy örülsz ennek?

-     Mert az egyetem Londonban van - azt hiszem, itt fagyott le a mosoly az arcomról. Egy évet kint tölthetek, ott tanulhatok, vizsgázhatok és lehet hogy a mérnöki szakot is ott fejezem be.

-     Ó , értem. Így mindjárt más. Ben ez akkor is hatalmas lehetőség- próbáltam mosolyogni - azért vagy ilyen, mert nem találkozhatunk majd rendszeresen?

-     Ben sóhajtott egyet, majd folytatta: - Hát, azt hiszem, ez jobban ment, mint vártam- mosolygott – remélem, azért majd ünnepekkor összefutunk.

-     Te hülye! Létezik Skype,  Msn, Facebook, telefon, nem hiszem, hogy csak ünnepekkor beszélhetnénk, hacsak meg te nem akarod ezt?

-     Mi? Persze hogy nem - vágta rá hirtelen majd magához húzott és megölelt.

-     Nem akarsz bejönni? - kérdeztem, hátha így anya nem szid le annyira, amiért később jöttem haza

-     Nem, most nem. De holnap lejöhetnél. Találtam egy jó filmet, megnézhetnénk.

-     Oké, rendben akkor mondjuk négy körül? - kérdeztem kicsit nagyobb lelkesedéssel a kelleténél.

-     Jó, várlak négykor – mondta, majd kiszálltam az álomautóból és a kulcsom után kutattam.

Miután betettem a kulcsom a zárba, visszanéztem rá, intett, én bólintottam és bementem. Konyhából hallottam, hogy felzúg a motor és elhajt.