6. fejezet.

Na, ekkor jött a feketeleves... Már csak anya prédikációja hiányzott, hogy a mai napom förtelmes része kerek egész legyen. Igazából tudtam, mire számíthatok, hiszen, ha jól számolom, tizenhét éve élek vele együtt.

-     Te meg miért ilyen későn jöttél haza? - emelte fel a hangját a nappaliból. Rápillantottam a dédnagymamám kakukkos órájára, ami a falon lógott és épp a hatoson vesztegeltek a mutatói.

-     Anya, még nincs késő, és Ben elénk jött, elhívott ebédelni és elszaladt az idő - magyarázkodtam.

Ekkor már muszáj volt bemennem hozzá, különben ordítozás lett volna az estém hátralevő részében a program.

-     Ben Armstrong, miért nem ezzel kezdted?

-     Mert nem hagytad, gondoltam magamban

-      Így mindjárt más. Hogy van? Tetszik neki az egyetem? - kíváncsiskodott

-     Persze, remekül van. Imád ott lenni, legalább is azt mondta- eresztettem egy laza mosolyt - ösztöndíjat is kapott.

-     Ez remek hír – ujjongott - Remélem te is követed a példáját és valami elfogadható szakmát keresel majd, ami jól fizet - kezdte a szokásos témát, ami természetesen az én „semmirekellő” továbbtanulási szándékaim, mint pl.: énekes, fodrász, vagy valami, amit szeretek csinálni.

-     Hogyne anya, úgy lesz, ahogy akarod - válaszoltam flegmán.

-     Kisasszony, mi ez a hangnem?! Az anyáddal beszélsz - vágta oda rögtön.

-     Jó, jó bocsánat. Itt a bizim - próbáltam témát váltani.

-     Rendben, megnézem- és nézte, csak nézte- ügyes vagy,- és, mikor már azt hittem meg fog dicsérni, agyoncsapta az egészet - de jobban is tudnál teljesíteni, ha akarnál!

-     De anya, négy négyesem lett, mit vársz még? - kérdeztem kicsit csalódottabban, mint ahogy azt akartam.

-     Mondjuk, hogy csak kettő legyen.

-     Rendben, majd jövőre más… - mentegetőztem, de közbeszólt.

-     Ezek a jegyek már beleszámítanak a továbbtanulásba Drágám, már mindegy - rúgott belém egyet, mikor már így is eléggé padlón voltam Ben miatt.

-     Jó anya, tudom, de ezek már ilyenek. Most felmegyek a szobámba, ha lehet.

-     Jó, menj csak. Az öcséd is fent van, szólj neki, hogy vacsorázunk.

-     Oké, én nem vagyok éhes - mondtam és már robogtam is fel az emeletre.

-     De az öcsédnek azért szólj.

-     Öcsi, kaja - kiabáltam be Cam szobájába és már mentem is a sajátomba.

 Levágódtam a fotelembe és mereven előre néztem. Merengtem a múlton, hogy milyen volt Ben előtt az élet és rájöttem, hogy nem akarom újra azt. Annyi emlék fűz minket össze, nem akarom, hogy ez köddé váljon. Tudom, London nem a világ vége és amúgy is hazajön legalább a szünetekben, de akkor is, az már nem lesz ugyanaz. Semmi sem marad a régi. Minden, mindenki változik.
Ekkor fogtam az mp4-emet és felmenekültem a padlásra. Ide senki nem jön utánam, mindig egyedül lehetek. Még a telefonomat is az ágyamon hagytam.
Mikor felértem, levágódtam egy hatalmas párnára és csak a plafont bámultam, miközben a One Direction Last first kiss-je szólt a fülemben.
Végighallgattam a számot, majd legalább tíz másikat, mikor azon kaptam magam, hogy potyognak a könnyeim. Nem tudom, miért, de ez történt. Talán mert belegondoltam a mi lesz ha… kezdetű kérdésekbe. Ben megváltozik, nem fog már kedvelni, esetleg messziről elkerül majd. - Na nem! - mondtam hangosan és felálltam. Lemásztam a padlásról, körbenéztem, anya már a szobájában volt, tévézett (mindig  résnyire nyitva hagyja az ajtót, rossz szokás), Cam „bezárkózott”, így hát én bementem a fürdőbe, megmostam hidegvízzel az arcom és visszamentem a szobámba.

Ahogy beléptem egy óra után kutattam, amit a falon meg is találtam és már fél tizenegyet mutatott. Rögtön megnéztem a mobilom, és persze, hogy volt, aki keresett. Miért is ne akkor, mikor nem vagyok kíváncsi semmire?
A barátnőm keresett négyszer és Ben volt az ötödik nem fogadott hívásom.