21. fejezet- Vissza a "pokolba"

 Sziasztok!  

„Lehalkul a város zaja karácsony estére.
Melengeti a lelkünket a kis gyertyák fénye.
Megszületett a szeretet lelkünkben e napon.
Hogy a fáradt embereknek hitet, reményt adjon.”

Ezzel a bejegyzéssel szeretnék nektek Békés Boldog Karácsonyt kívánni.

Ebben a részben Audrey újra az iskola padját koptatja és az első napi beszámolóját olvashatjátok.

Jó olvasást! Köszönöm a 2000 feletti látogatót és a 4 feliratkozót, remélem továbbra is velem tartotok.

Boldog Új évet! 

Millió Puszi

Alina

21. fejezet

Az utóbbi két napom - Becca-nak hála - nem a szobámba bezárva, magamba roskadva töltöttem. Drága barátnőm elrángatott mindenféle lehetetlen helyre, mivel egyikünknek sem kellett már dolgoznia. A plázában kezdtünk, végigjártuk az összes ruhaboltot, ékszerüzletet, könyvesboltba is betévedtünk- ami egy egész délelőttös program lett…- na meg a Caffé-bro’s-t sem hagytuk napi Becca-Audrey show nélkül.

Eljött a várva várt nap is, amikor elkezdem életem utolsó gimnáziumi évét Becca-val az oldalamon. Mivel szeptember 1. vasárnapra esett, ezért csak 2-án láttam az oktatás eme becses intézményét, amely tanulói privilégiumnak tekintették, ha ide járhattak- hangzott el ez a gyönyörű mondat már számos igazgatói beszédben.

Minden visszatért a régi kerékvágásba: reggel fél hétkor az ébresztőóra csicsergő hangja rángat ki legszebb álmaimból, a fürdőszobát ismét a gyorsabb használja először, aki vérre menő küzdelmet vív a birtoklás jogáért és a korai kiabálás anya torkából: „Ne veszekedjetek már korán reggel!” Áá ez az suli, IMÁDLAK szeptember. 

Teljes harci díszben- fekete szoknya, fehér blúz és a Westmond High jellegzetes méregzöld sálja- indultunk az öcsémmel a buszmegálló felé, ahonnan ez a szörnyű közlekedési eszköz, amit iskolabusznak neveznek, elvisz minket, napjainkat megkeserítő szörnyű épülethez, ami megfoszt minket a szabadságtól. Attól, hogy 10-kor keljünk minden reggel, hogy csak a szórakozásra és barátokra koncentráljunk. Na jó, annyira azért nem rossz, de ha megkérdezel egy diákot nyári szünet utáni első tanítási napon, valószínűleg hasonló mondatok hagyják el majd a száját. 

A magam részéről semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ismét egy monoton, egyhangú ritmust vegyen fel az életem, így nagyon nehezen ment az a buszra szálás.

Fél nyolckor begördült a suli elé a sárga szörny, ami vagy 50 gyereket szállított újra az iskolapad felé. Ez a tömeg persze egyszerre akart leszállni, így kisebb dugó alakult ki, de 10 percen belül mindenki leverekedte magát a Westmond gimi előtti térre.

Ahogy haladtam a robosztus bejárati ajtó irányába, körbenéztem. Láttam ismerős arcokat, intettem azoknak, akik köszöntek, a tobzódó kis csapatok – akik biztosan elsősök- leesett állakkal, tágra nyílt szemekkel, riadtan bámulták az iskola épületét. Betrappoltam hát egy hatalmas sóhaj kíséretében a gimibe és első utam a faliújsághoz vezetett, mint minden évben. Megkerestem az osztályom órarendjét, és nyugtáztam magamban, hogy korántsem az elképzeléseim szerint fog alakulni az utolsó évem. Siránkoztam magamban, értetlenül álltam a tény fölött, hogy a tavalyi meg az az előtti végzősök, hogyan vették olyan lazán az egészet, a cuccaikat kis oldaltáskákba pakolva, max 2 füzettel jöttek minden egyes tanítási napon, míg mi roskadoztunk az iskolatáskáink súlya alatt. Minden nap 6-7 órám volt faktokkal együtt, plusz én felvettem az énekszakkört is a színjátszás mellé így csak a hétfő délutánom maradt szabad. 

A hirtelen támadt depressziómból Becca rángatott ki, de neki is csak addig tartott a jókedve, míg nem nézett a faliújságra. Szája felfelé görbülő vonalából lassan lefele görbülőbe váltott és a szeméből is eltűnt a csillogás.

-        Ilyen nincs.- csak ennyi jött ki belőle.

-        De, sajnos van. Így jártunk.- mondtam én is hasonló lelkesedéssel.

-        Már most utálom az egészet.

-        Nyugi Becca, azt hiszem, nem vagy vele egyedül.- mutattam a körülöttünk álló végzős tömegre, akik arcáról ugyanazokat a gondolatokat olvastam le, mint amik bennünk (is) megfogalmazódtak.

Pontban nyolckor megszólalt a szörnyű csengő, ami az évnyitó ünnepség kezdetét jelezte most. Na ja, ünnepség a tanároknak biztosan, a diákoknak viszont felért egy kínzással. 

A szokásos forgatókönyv mentén haladtunk: himnusz, igazgatói beszéd- ami alatt minden gyerek a nyári élményeit vitatta meg a barátaival- aztán számadás a teendőinkről, iskolai programok, szakkörök, bálok, külön kiemelve a végzős évfolyamok kötelességét, az érettségit és a szalagavatót,és a zárómondat- amely ellentétének elhangzásánál tapsvihar, füttykoncert söpör végig a diáktömegen- „Ezennel a tanévet megnyitom.” . Egy-két halovány taps a tanároktól, egy pár strébertől, akik valószínűleg még nyáron is a tankönyveiket bújták. Ezután minden osztály mehetett a saját termébe. 

Az első 3 óra laza volt. Az osztályfőnökkel átbeszéltük a tennivalókat, tabló, szalagavató bál, érettségi stb.., aztán minden fennmaradó órán a nyári szünetről kellett beszámolót tartani. 

Irodalomórán természetesen nem az volt az első kérdés, hogyan telt a szünet, hanem az, mit olvastál. Míg Becca és én egy igen terjedelmes listát nyújtottunk be, a többiek csak magazinokat, vagy 1-2 novellát olvastak. Az igazat megvallva, ha legjobb barátnőm nem vesz rá a Tökéletes Kémia elolvasására, talán ma én is ilyen magazinolvasó lennék. Ja, és természetesen nem múlhat el iskolai tanítási nap Miss Perfect- nélkül sem. Tiff az első három órát lazán elbliccelte és irodalomóra feléről is lekésett. A tanár úr asztalára letett egy fecnit- amit gondolom anyuci írt neki...- aztán a helyére tipegett. Mindenkit megajándékozott hófehér műmosolyával, legjobb barátnőmre és rám már csak egy fintor futotta. Azt csiripelték a madarak, mióta Ben-nel együtt vagyunk, Tiffany feketelistáján elnyertem a megtisztelő első helyet… Én azt hitten, eddig is az enyém volt.

A nap további része nyugodtan telt és mikor kiléptem a suliból már-már a megkönnyebbülés hullámai söpörtek végig rajtam, de sajnos belebotlottam valakibe, inkább valakikbe.

Ryan és Tiffany épp elmélyülten társalogtak, valami eszméletlen fontos és titkos dologról, amikor véletlenül nekimentem Tiff-nek. Amikor megfordult azt hittem, hogy meg fog ütni, de vigyort operált tökéletes pofijára és csicsergő hangon üdvözölt, mintha nagy barátnők lennénk. Becca tátott szájjal bámult, Ryan pedig helyeslően mosolygott.

-        Hogy telt a szüneted, drágám?- kérdezte nyájasan

-        Remekül DRÁGÁM.- közöltem kis cinizmussal fűszerezve egy hatalma vigyor kíséretében.

-        Örömmel hallom, hogy már nem vagy egyedül.

-        Eddig sem voltam, Szívem- fokoztam a szikrákat.- Nekem BARÁTAIM vannak, nem pincsijeim..- kuncogva hátat fordítottam és faképnél hagytam

-        Ezt megkaptad, Ribi. - Becca ezzel a mondattal hagyta magára Miss Tiffany-t.

Hazafelé Cam is csatlakozott hozzánk, vagyis csak mellettünk kullogott elmerülve saját zenei világában. Becca a suli előtt történt incidens óta nem jutott szóhoz. Mikor már azt hittem, egész hazaúton némát fog játszani, végre kibökött valamit:

-        Ez a nap már tényleg nem lehetne viccesebb.

-        Ezt meg hogy érted?- kíváncsiskodtam

-        Először is az órarendünk egy vicc, aztán az irodalomóra. Most komolyan vannak ilyen emberek??

-        Drága barátnőm- mondtam, aztán belekaroltam és úgy mentünk tovább, mint két vénasszony- nem mindenki lehet olyan PERFECT, mint mi és az uraink..- az”uraink” természetesen a One Direction oszlopos tagjai- és nem mindenki szeret olvasni.

-        De akkor is….- Becca könnyen kiakad, ha valaki nem feltétlenül osztja a véleményét, vagyis inkább, ha leszólják azért, mert könyvet vett a kezébe Ebben igaza van, de szerencsére nem vagyunk egyformák.

-        Nyugalom a hosszú élet titka. Senki sem lesz olyan, mint Te és nem kell megfelelnünk senki elvárásainak, ahogy nekünk sem kell mindig az elvárások szerint cselekednünk. Ezért mi olvasunk, dolgozunk, 1D-t hallgatunk, órákat töltünk könyvesboltban és baromkodunk, míg mások körmöt festenek, fodrásznál töltik a délelőttöt vagy épp a pláza folyosóit koptatják.

Becca ezen olyan jót nevetett, hogy jó 10 perc múlva jutott csaj újra szóhoz.

-        Ezért szeretlek! Na, de mi volt ez a Tiffany-dolog. Mi ütött ebbe a pláza töltelékbe?

-        Hidd el, fogalmam sincs, viszont rossz előérzetem van vele kapcsolatban.

-        Megértelek, az a lotyó biztos sántikál valamiben. Egyszer úgy megnézném, ahogy az a 15 centi kitörik alóla és seggre esik- mondta és megint elnevette magát.

-        Egyszer még a pokol legmélyebb bugyrában fogsz égni a gonoszságaid miatt.- jelentettem ki kacarászva.

-        Igen drágám, veled együtt.

Egymást támogatva, vihogva folytattuk utunkat a házunk felé. Rengetegen megbámultak és valószínűleg hülyének is néztek, de bennünket ez cseppet sem izgatott.

Este folytattuk a hülyéskedést a skype segítségével, egy órácskára abbahagytuk, mert beszéltem Ben-nel. Megkérdezett, milyen volt az első napom, elmeséltem neki. Nagyokat nevetett a Tiffany-s részeknél, meg Becca beszólásain, aztán ő is elmesélte a napi rutinját, mert neki még nem kezdődött el a robot. Bő másfél óra múlva letettük a telefont, kicsit szomorú voltam, de barátnőm nem hagyott mély depresszióba süllyedni. Megnéztük a Családi üzelmeket és még vagy száz One Direction koncertfelvételt, aztán hajnali kettő körül leléptem, mert majd’ leragadtak a szemeim. Felléptem még közösségi oldalakra, Becca még csiripelt nekem egy párat, végül kikapcsoltam az elektronikai kütyüt és ledőltem az ágyamra. 

Mindent összevetve jó kis első nap volt és ha mondhatom, a legjobb, utolsó, gimis első nap.