22. fejezet- Meglepetés!

Sziasztok!

Végre új fejezettel jelentkezem, amit remélhetőleg nagyon vártatok. Mivel nem nagyon kapok visszajelzéseket, fogalmam sincs, mennyire jó vagy rossz a történet, szóval hajrá, várok megjegyzéseket, pipákat és az első kommentező kérhet valami ajándékot. :)

Ja és a BLOGVERSENY-ről se feledkezzetek meg, amit a This is Us-szal közösen rendezünk. Légy Te az első jelentkező és nyerd el a legjobb fejléc, -fanfic, legeredetibb történet vagy a legjobb puncsoló díját.
Audrey túlélte az első két hónapot a suliban és most utolsó hivatalos őszi szünetét tölti otthon gimnazistaként, ami még rengeteg meglepetést tartogat.
Jó olvasást!
Millió puszi
Alina

22. fejezet- Meglepetés!

Az első hetek rettentő gyorsassággal elrepültek, fel sem eszméltem és már az őszi szünet első napjára ébredtem. A nap sugarai csiklandozták az arcomat, kénytelen voltam kimászni az ágyamból, mert egy nagyon türelmetlen személy ráfeküdt a csengőnkre. Mivel anya már rég elment az új ügyfeleivel, az öcsém pedig olyan mélyen aludt, hogy arra sem ébredne fel, ha ágyúk dörögnének mellette, én voltam az a becses személy, akit korai- kb. fél tízes- látogatónk megpillanthatott. 

Duzzogva mentem le a lépcsőn, halkan dünnyögve cifrábbnál cifrább szavakat, mivel nem volt ínyemre szünetben fél tizenegynél előbb felkelni. Még egyszer megszólalt a csengő, mikor már az utolsó lépcsőfokról ugrottam le egy hangos és nem túl kedves „Jövök már!” hagyta el a számat. Sarokig kitártam az ajtót és fel sem néztem, amíg az idegen meg nem köszörülte a torkát. Akkor lefagytam, azonnal felismertem és a tekintetem egyből rátalált a kék szempárra, amit már olyan jól ismertem. Egyből Ben nyakába ugrottam, nem is említette, hogy hazalátogat a szünetben. Annyira boldog voltam, úgy hiányzott már az ölelése, az egész lénye, szinte el is felejtettem, milyen jó érzés, amikor átölel. Gyorsan megcsókoltam, amit ő ráérősen viszonzott.

-        Meglepetés.- mondta egyszerűen és újra megcsókolt.

-        De még milyen.- vigyorogtam, mint a vadalma.- Annyira, de annyira hiányoztál. De hogyhogy itt vagy?- kérdeztem még mindig sokkos állapotban.

-        Ó szia Benji, annyira örülök hogy itthon vagy, gyere be.- mondta kisfiús mosolyával.

-        Jaj te lüke, tudod, mennyire hiányoztál. De gyere, menjünk fel a padlásra.

-        Anyud mit fog ehhez szólni?

-        Dolgozik, szóval…- csábos mosollyal néztem rá és vártam a válaszát.

Ben aktivizálta magát, belépett a házba, lágyan megcsókolt, miközben lábával becsukta a bejárati ajtót, majd a menedékhelyemre vezetett. 

Levetette magát az első hatalmas párnára és az ölébe vont. Részletesen elmesélte azt a 2 hónapot, amit Londonban töltött,mutatott képeket a telefonján a kedvenc helyeiről és egyet személyesen a rajongó lelkemnek, vagyis egy piros buszt, melynek oldalán a One Direction virított. Én a mese közben hozzábújtam, lelkesen bólogattam, mosolyogtam és vele együtt nevettem a hülye szituációkon, amikbe Adam-mel keveredett. 

Na igen, Adam továbbra is falta a nőket, de egyik mellett sem maradt meg egy éjszakánál tovább. Szívem mélyén még mindig reménykedtem, hogy csak egy álarc és az igazi Ad ott lapul valahol a falak mögött. Ben még mindig próbált a lelkére beszélni, hogy ideje megváltozni és hogy ezzel a viselkedéssel mindenkit ellök megától, de nem vette a lapot és megsértődött, viszont hazajött, így van némi remény, hogy sikerül összehozni Beccával.

A délután végig nosztalgiáztunk és mivel késő ősz volt, hamar besötétedett. Ben tett egy javaslatot, miszerint tartsak vele és folytassuk a beszélgetést az ő szobájában, mert ő a ház ura estére. Nos, mi tagadás, szívesen rohantam utána a lépcsőn, még beszóltam anyának, aki még dolgozott a számítógépe előtt, hogy ma Ben-éknél leszek, bólintott egyet, én pedig egy másodpercig sem haboztam, rögtön a bejárati ajtó felé lépkedtem. 

A fekete BMW még mindig hatalmas és gyönyörű volt, na meg a szőke herceg se volt semmi, aki a kocsi oldalának támaszkodott. Hosszasan megcsókolt mielőtt kinyitotta előttem az autó ajtaját, aztán elfuvarozott a házukig. 

Ott ismét lovagiaskodott egy sort, majd az otthona irányába kormányozott. Amint beléptünk, Liz-be botlottunk, aki a kanapén heverve nézett valami romantikus filmet. Üdvözöltük egymást, megemlítette milyen rég látott már és mennyire hiányoztam neki. Én is így voltam ezzel, hiszen elég jól összebarátkoztunk az évek alatt. 

Épp belekezdtünk volna a lányos csevejbe, mikor Benji megakadályozta a csaj-bulit mielőtt elkezdődhetett volna. Intett, hogy kövessem a konyhába, Liz-t pedig megkérte, hogy a szobájában találjon elfoglaltságot magának. 

A konyhában felültetett a pultra, készített nekem vacsit és szigorúan megtiltotta, hogy segítsek bármiben is. Rengeteg csókot kaptam és kezdtem úgy érezni, Ben el sem utazott Londonba. Hiányzott már és el sem tudom mondani mennyire jó érzés most magam mellett tudni, ölelgetni, hozzábújni, csókolgatni.

Másnap reggel nyúzottan ébredtem, csukott szemmel tapogatóztam Ben után, de a kezem nem találta sehol. Nagy nehezen kinyitottam a szememet, kinyújtóztattam a végtagjaimat, aztán körbepillantottam a zöld, tetőtéri szobában. Két hatalmas ablak is helyet kapott a négyzet alapú szobában és ez remekül megvilágította az egész helyiséget. Ahogy belépsz az ajtón, a hatalmas franciaágyat látod meg, ami elképesztően puha és nagyon nagy, szinte törpének érzed magad, amikor belesüppedsz. Az ajtótól jobbra egy gardrób található, ami fehér, rácsos ajtajával kiemelkedik az olajzöld falból és tökéletesen kiegészíti azt. Balra a saját födőszobájának ajtaja olvadt bele a falba. Ben imádja gyűjteni az emlékeit, szobájában egy teljes falat szentelt a fényképeknek. Gyerekkori fotók, gimnáziumi focicsapat emlékképei, a családi portrék, a haverok, bulis képet, Adam-ről is láttam pár képet, itt-ott Becca is felbukkant és magamat is láttam jó pár alkotáson. Legnagyobb meglepetésemre Ben tartott egy közös képet az éjjeliszekrényén is, amit még régen készítettünk, mielőtt egy pár lettünk. Olyan szívmelengető érzés látni a barátom egész életét, lényét ebben a szobában, annyira az ő személyiségét tükrözte. Se egy poszter, gördeszka vagy graffiti- ami szinte az összes fiúszoba tartozéka- csak a srác szívéhez közelálló emberek, és felemelő érzés volt ennek az egésznek a részese lenni. 

Épp az utolsó közös képünket bámultam a falon, ami az egyetem előtti utolsó estén készült ebben a szobában, amikor Ben megköszörülte a torkát. Azon nyomban megpördültem és zavaromban a padlót kezdtem fixírozni. Ben póló nélkül, egy szál alsógatyában támasztotta az ajtószárfát és mosolyogva leste, miként tanulmányozom a rózsaszínű pedikűrömet. Nevetve indult felém és magához szorított, úgy, mint tegnap délután és egész éjjel is.

-        Jó reggelt!- köszönt mosolyogva, majd megcsókolt.

-        Jobbat!- mondtam kuncogva.

-        Na, már nem vagyok elég jó neked?- kérdezte, majd játékosan felemelte a kezét. Tudtam, mi következik… Sikítozva estem az ágyra és Ben addig csiklandozott, amíg már alig kaptam levegőt és szúrt az oldalam a nevetéstől.

-        Könyörülj rajtam, kérlek.- kiáltottam nevetve.

-        Egy feltétellel.- vigyorgott kacéran.

-        Éspedig?

-        Csinálsz nekem finom palacsintát, amilyet csak te tudsz készíteni, aztán pedig elkísérsz engem valahova.

-        A palacsinta oké, de hova kellene mennünk?

-        Reggel eszembe jutott valami, Ad-del kapcsolatban. Talán nem veszett ügy.

-        Benji-szakítottam félbe-ne zargassuk őket. Már megpróbáltuk és nem jött össze. Becca így is ki van rám akadva, amiért azt merészeltem gondolni, jó párost alkotna Adam-mel.

-        Talán a barátnőd is rájöhetne, hogy a srácnak van szíve.

-        Na igen, de mégis hogyan, ha állandóan veszekednek,akármikor találkoznak.- ellenkeztem.

-        Majdcsak kitalálunk valamit.- mondta majd megcsókolt.

Siettem elkészíteni a reggelit, amíg Ben lezuhanyozott. Reggeli után elindultunk, hogy teljesítsük a küldetésünket, miszerint Becca és Adam egymásnak van teremtve, csak erre még nem jöttek rá. Ben-nek volt egy zseniális terve- legalábbis szerinte az volt-, ami végre egymás útjára tereli a két galambot. Én kételkedtem benne, hogy ez valaha is megtörténhet, de Isten útjai kifürkészhetetlenek, szóval…

21. fejezet- Vissza a "pokolba"

 Sziasztok!  

„Lehalkul a város zaja karácsony estére.
Melengeti a lelkünket a kis gyertyák fénye.
Megszületett a szeretet lelkünkben e napon.
Hogy a fáradt embereknek hitet, reményt adjon.”

Ezzel a bejegyzéssel szeretnék nektek Békés Boldog Karácsonyt kívánni.

Ebben a részben Audrey újra az iskola padját koptatja és az első napi beszámolóját olvashatjátok.

Jó olvasást! Köszönöm a 2000 feletti látogatót és a 4 feliratkozót, remélem továbbra is velem tartotok.

Boldog Új évet! 

Millió Puszi

Alina

21. fejezet

Az utóbbi két napom - Becca-nak hála - nem a szobámba bezárva, magamba roskadva töltöttem. Drága barátnőm elrángatott mindenféle lehetetlen helyre, mivel egyikünknek sem kellett már dolgoznia. A plázában kezdtünk, végigjártuk az összes ruhaboltot, ékszerüzletet, könyvesboltba is betévedtünk- ami egy egész délelőttös program lett…- na meg a Caffé-bro’s-t sem hagytuk napi Becca-Audrey show nélkül.

Eljött a várva várt nap is, amikor elkezdem életem utolsó gimnáziumi évét Becca-val az oldalamon. Mivel szeptember 1. vasárnapra esett, ezért csak 2-án láttam az oktatás eme becses intézményét, amely tanulói privilégiumnak tekintették, ha ide járhattak- hangzott el ez a gyönyörű mondat már számos igazgatói beszédben.

Minden visszatért a régi kerékvágásba: reggel fél hétkor az ébresztőóra csicsergő hangja rángat ki legszebb álmaimból, a fürdőszobát ismét a gyorsabb használja először, aki vérre menő küzdelmet vív a birtoklás jogáért és a korai kiabálás anya torkából: „Ne veszekedjetek már korán reggel!” Áá ez az suli, IMÁDLAK szeptember. 

Teljes harci díszben- fekete szoknya, fehér blúz és a Westmond High jellegzetes méregzöld sálja- indultunk az öcsémmel a buszmegálló felé, ahonnan ez a szörnyű közlekedési eszköz, amit iskolabusznak neveznek, elvisz minket, napjainkat megkeserítő szörnyű épülethez, ami megfoszt minket a szabadságtól. Attól, hogy 10-kor keljünk minden reggel, hogy csak a szórakozásra és barátokra koncentráljunk. Na jó, annyira azért nem rossz, de ha megkérdezel egy diákot nyári szünet utáni első tanítási napon, valószínűleg hasonló mondatok hagyják el majd a száját. 

A magam részéről semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ismét egy monoton, egyhangú ritmust vegyen fel az életem, így nagyon nehezen ment az a buszra szálás.

Fél nyolckor begördült a suli elé a sárga szörny, ami vagy 50 gyereket szállított újra az iskolapad felé. Ez a tömeg persze egyszerre akart leszállni, így kisebb dugó alakult ki, de 10 percen belül mindenki leverekedte magát a Westmond gimi előtti térre.

Ahogy haladtam a robosztus bejárati ajtó irányába, körbenéztem. Láttam ismerős arcokat, intettem azoknak, akik köszöntek, a tobzódó kis csapatok – akik biztosan elsősök- leesett állakkal, tágra nyílt szemekkel, riadtan bámulták az iskola épületét. Betrappoltam hát egy hatalmas sóhaj kíséretében a gimibe és első utam a faliújsághoz vezetett, mint minden évben. Megkerestem az osztályom órarendjét, és nyugtáztam magamban, hogy korántsem az elképzeléseim szerint fog alakulni az utolsó évem. Siránkoztam magamban, értetlenül álltam a tény fölött, hogy a tavalyi meg az az előtti végzősök, hogyan vették olyan lazán az egészet, a cuccaikat kis oldaltáskákba pakolva, max 2 füzettel jöttek minden egyes tanítási napon, míg mi roskadoztunk az iskolatáskáink súlya alatt. Minden nap 6-7 órám volt faktokkal együtt, plusz én felvettem az énekszakkört is a színjátszás mellé így csak a hétfő délutánom maradt szabad. 

A hirtelen támadt depressziómból Becca rángatott ki, de neki is csak addig tartott a jókedve, míg nem nézett a faliújságra. Szája felfelé görbülő vonalából lassan lefele görbülőbe váltott és a szeméből is eltűnt a csillogás.

-        Ilyen nincs.- csak ennyi jött ki belőle.

-        De, sajnos van. Így jártunk.- mondtam én is hasonló lelkesedéssel.

-        Már most utálom az egészet.

-        Nyugi Becca, azt hiszem, nem vagy vele egyedül.- mutattam a körülöttünk álló végzős tömegre, akik arcáról ugyanazokat a gondolatokat olvastam le, mint amik bennünk (is) megfogalmazódtak.

Pontban nyolckor megszólalt a szörnyű csengő, ami az évnyitó ünnepség kezdetét jelezte most. Na ja, ünnepség a tanároknak biztosan, a diákoknak viszont felért egy kínzással. 

A szokásos forgatókönyv mentén haladtunk: himnusz, igazgatói beszéd- ami alatt minden gyerek a nyári élményeit vitatta meg a barátaival- aztán számadás a teendőinkről, iskolai programok, szakkörök, bálok, külön kiemelve a végzős évfolyamok kötelességét, az érettségit és a szalagavatót,és a zárómondat- amely ellentétének elhangzásánál tapsvihar, füttykoncert söpör végig a diáktömegen- „Ezennel a tanévet megnyitom.” . Egy-két halovány taps a tanároktól, egy pár strébertől, akik valószínűleg még nyáron is a tankönyveiket bújták. Ezután minden osztály mehetett a saját termébe. 

Az első 3 óra laza volt. Az osztályfőnökkel átbeszéltük a tennivalókat, tabló, szalagavató bál, érettségi stb.., aztán minden fennmaradó órán a nyári szünetről kellett beszámolót tartani. 

Irodalomórán természetesen nem az volt az első kérdés, hogyan telt a szünet, hanem az, mit olvastál. Míg Becca és én egy igen terjedelmes listát nyújtottunk be, a többiek csak magazinokat, vagy 1-2 novellát olvastak. Az igazat megvallva, ha legjobb barátnőm nem vesz rá a Tökéletes Kémia elolvasására, talán ma én is ilyen magazinolvasó lennék. Ja, és természetesen nem múlhat el iskolai tanítási nap Miss Perfect- nélkül sem. Tiff az első három órát lazán elbliccelte és irodalomóra feléről is lekésett. A tanár úr asztalára letett egy fecnit- amit gondolom anyuci írt neki...- aztán a helyére tipegett. Mindenkit megajándékozott hófehér műmosolyával, legjobb barátnőmre és rám már csak egy fintor futotta. Azt csiripelték a madarak, mióta Ben-nel együtt vagyunk, Tiffany feketelistáján elnyertem a megtisztelő első helyet… Én azt hitten, eddig is az enyém volt.

A nap további része nyugodtan telt és mikor kiléptem a suliból már-már a megkönnyebbülés hullámai söpörtek végig rajtam, de sajnos belebotlottam valakibe, inkább valakikbe.

Ryan és Tiffany épp elmélyülten társalogtak, valami eszméletlen fontos és titkos dologról, amikor véletlenül nekimentem Tiff-nek. Amikor megfordult azt hittem, hogy meg fog ütni, de vigyort operált tökéletes pofijára és csicsergő hangon üdvözölt, mintha nagy barátnők lennénk. Becca tátott szájjal bámult, Ryan pedig helyeslően mosolygott.

-        Hogy telt a szüneted, drágám?- kérdezte nyájasan

-        Remekül DRÁGÁM.- közöltem kis cinizmussal fűszerezve egy hatalma vigyor kíséretében.

-        Örömmel hallom, hogy már nem vagy egyedül.

-        Eddig sem voltam, Szívem- fokoztam a szikrákat.- Nekem BARÁTAIM vannak, nem pincsijeim..- kuncogva hátat fordítottam és faképnél hagytam

-        Ezt megkaptad, Ribi. - Becca ezzel a mondattal hagyta magára Miss Tiffany-t.

Hazafelé Cam is csatlakozott hozzánk, vagyis csak mellettünk kullogott elmerülve saját zenei világában. Becca a suli előtt történt incidens óta nem jutott szóhoz. Mikor már azt hittem, egész hazaúton némát fog játszani, végre kibökött valamit:

-        Ez a nap már tényleg nem lehetne viccesebb.

-        Ezt meg hogy érted?- kíváncsiskodtam

-        Először is az órarendünk egy vicc, aztán az irodalomóra. Most komolyan vannak ilyen emberek??

-        Drága barátnőm- mondtam, aztán belekaroltam és úgy mentünk tovább, mint két vénasszony- nem mindenki lehet olyan PERFECT, mint mi és az uraink..- az”uraink” természetesen a One Direction oszlopos tagjai- és nem mindenki szeret olvasni.

-        De akkor is….- Becca könnyen kiakad, ha valaki nem feltétlenül osztja a véleményét, vagyis inkább, ha leszólják azért, mert könyvet vett a kezébe Ebben igaza van, de szerencsére nem vagyunk egyformák.

-        Nyugalom a hosszú élet titka. Senki sem lesz olyan, mint Te és nem kell megfelelnünk senki elvárásainak, ahogy nekünk sem kell mindig az elvárások szerint cselekednünk. Ezért mi olvasunk, dolgozunk, 1D-t hallgatunk, órákat töltünk könyvesboltban és baromkodunk, míg mások körmöt festenek, fodrásznál töltik a délelőttöt vagy épp a pláza folyosóit koptatják.

Becca ezen olyan jót nevetett, hogy jó 10 perc múlva jutott csaj újra szóhoz.

-        Ezért szeretlek! Na, de mi volt ez a Tiffany-dolog. Mi ütött ebbe a pláza töltelékbe?

-        Hidd el, fogalmam sincs, viszont rossz előérzetem van vele kapcsolatban.

-        Megértelek, az a lotyó biztos sántikál valamiben. Egyszer úgy megnézném, ahogy az a 15 centi kitörik alóla és seggre esik- mondta és megint elnevette magát.

-        Egyszer még a pokol legmélyebb bugyrában fogsz égni a gonoszságaid miatt.- jelentettem ki kacarászva.

-        Igen drágám, veled együtt.

Egymást támogatva, vihogva folytattuk utunkat a házunk felé. Rengetegen megbámultak és valószínűleg hülyének is néztek, de bennünket ez cseppet sem izgatott.

Este folytattuk a hülyéskedést a skype segítségével, egy órácskára abbahagytuk, mert beszéltem Ben-nel. Megkérdezett, milyen volt az első napom, elmeséltem neki. Nagyokat nevetett a Tiffany-s részeknél, meg Becca beszólásain, aztán ő is elmesélte a napi rutinját, mert neki még nem kezdődött el a robot. Bő másfél óra múlva letettük a telefont, kicsit szomorú voltam, de barátnőm nem hagyott mély depresszióba süllyedni. Megnéztük a Családi üzelmeket és még vagy száz One Direction koncertfelvételt, aztán hajnali kettő körül leléptem, mert majd’ leragadtak a szemeim. Felléptem még közösségi oldalakra, Becca még csiripelt nekem egy párat, végül kikapcsoltam az elektronikai kütyüt és ledőltem az ágyamra. 

Mindent összevetve jó kis első nap volt és ha mondhatom, a legjobb, utolsó, gimis első nap.