27. fejezet - Kabáteső hajnalban

Sziasztok Drágák!
Nagyon sajnálom, hogy csak most jelentkezem új résszel, de nagyon zsúfoltak a heteim, igyekszem legalább egy fejezetet hozni majd májusban és júniusban is , de nem ígérhetek semmit, most az érettségi az első :(
Addig is itt a 27. rész, amit hatalmas szeretettel készítettem nektek.
 Köszönöm a 4800 feletti oldalmegjelenítést, és örülnék egy - két visszajelzésnek is komment, pipa vagy egy chat-en hagyott üzenet formájában is.
Millió Puszi nektek :)
~ Alina~

27. fejezet

Sawn fél másodpercen belül közölte Miss Tökéllyel, hogy hagyja abba a bájolgást, mivel ide elméletileg dolgozni jött. Tiff, a maga 160 centijével most 175 centire váltott a tűsarkú szandálnak köszönhetően, így a címlapnak megfelelő „krampusz álompárt” alakíthatta a pasimmalkaröltve. Benji eleinte feszengett, a kamera kattogásától még idegesebb lett, és hol a lencsébe pillantott, hol a tekintetemet kereste. Talán, valami engedélyfélét várt, ezért mielőtt még kifakadtam volna, átsétáltam a karácsonyfákhoz és átküldtem magam helyett egy gyakornokot. 

Annyira fortyogtam a dühtől, hogy félhangosan morogtam, amit Aeron valószínűleg meghallott, mivel fél óra szünetet rendelt el. Odasétált mellém, leültetett a kanapéra és elém tolta a sütis tányért.

-     Ez kellék – motyogtam.

-     Azt hiszem, most szükséged van rá – mosolyra húzódó ajkai az én arcomra is egy görbe vonalat varázsoltak. – Mi a baj?

-     Hát, ez a nap eddig mondhatni, tökéletes volt, erre egy plázacica belerondít a filmembe.

-     Majd kimászik belőle. Melyik az?

-     A „krampusz álompár” ribije…

-     Ne feledd, hogy a filmek végén mindig a jó győzedelmeskedik. - kacsintott rám. - Kivéve a horrorfilmeknél - tette hozzá kis szünet után.

-     Na igen, de én még egyet se láttam, szóval maradok a jól bevált tündérmese-filingnél.

-     Az is megteszi és ahogy látom a szőkeherceg épp visszatért a filmedbe- mondta, majd értetlen tekintetem láttán az ajtó felé mutatott.

Ben az ajtókeretnek támaszkodva, keresztbe font karokkal a mellkasán figyelt minket. Amikor ránéztem, féloldalas mosolyra húzódott a szája, és amint Aeron átment Sawn-hoz, elindult felém. Leült a kanapé üres felére, közel a karfához, távol tőlem.

-     Mizu? – szólalt meg tíz perc után, ami örökkévalóságnak tűnt.

-     Semmi – válaszoltam, aztán egy leheletnyi hatásszünet - vagy öt perc – után hozzátettem. - Ez most komoly? – hirtelen rám nézett, mondani akart valamit, de egy hang sem jött ki a száján. – Benji mi a gáz kettőnkkel? Ilyen még egyáltalán nem adódott, én még sosem… én még soha nem voltam… - próbáltam megtalálni a megfelelő szót, de ő egyből rávágta a tökéletesen odaillő kifejezést.

-     Féltékeny? – kíváncsiskodott, aztán közelebb húzódott hozzám a díványon.

-     Az – sóhajtottam. – Előtört a zöldszemű szörny és nem tudok ellene semmit tenni. Van egy tökéletes szőkehercegem, aki egy álompasi, minden lány falán ott fog lógni a képe és én tudom, hogy nem vagyok elég jó neki – fakadtam ki.

-     Te butus, ha nem lennél elég jó nekem, nem randiztam volna veled. Sőt, már rég lecseréltelek volna valami egyetemi platinaszőke macára – vigyorgott, majd átölelt.

-     Ugye tudod, hogy ez nem vicces – morogtam a vállába – Amúgy meg nem is vittél igazi első randira, egyből letámadtál a padlásomon – a fülébe suttogtam, majd hosszasan megcsókoltam.

Egy köhintés rántott vissza a való világba, ami jelezte, hogy lejárt a szünet. Ennél kínosabb nem is lehetett volna a szitu, hiszen az össze „munkatárs” tekintete ránk tapadt, mivel már nem épp egymás mellett ültünk. Benji keze valahogy a pólóm alá került, én pedig már levarázsoltam a fejéről a cuki kis ördögszarvakat.

-     Ha befejeztétek a show-t, talán folytathatnánk a munkát és mielőbb hazamehetnénk – puffogott Tiff, a többiek meg üdvrivalgásban törtek ki.

Volt ott füttyszó és tapsvihar, akárcsak amikor a sztárok átveszik a jól megérdemelt Oscar díjaikat. Mi, szerepünkhöz hűen, meghajoltunk, és egy színpadias csókkal köszöntük meg a nézők figyelmét, aztán minden visszatért a régi kerékvágásba.

Éjfélt ütött az óra, amikor Sawn bezárta a stúdió ajtaját és beütötte a riasztó kódját. Az autónál búcsút mondtunk egymásnak, Ben elfurikázott Becca-hoz, de ágyba csak hajnali fél kettőkor kerültem, mivel annyit kérlelt, hogy menjek vele, hogy egy órába telt mire megértette, most nem, majd máskor. 

Igyekeztem teljesen zajmentesen feljutni az ideiglenes szobámba, de nem jártam sok sikerrel. Szerintem a sors akart kitolni velem - még ettől jobban is – vagy csak szimplán kétbalkezes/ két ballábas vagyok. Elsőnek felrúgtam a bejárati ajtó melletti esernyőtartót, belegabalyodtam egy fogason lógó sálba és mindennek a tetejébe a kulcsokat is sikerült leejtenem, és amikor lehajoltam érte, magammal rántottam a ruhaakasztót is, így a földön végeztem egy halom kabáttal, sállal és sapkával bebugyolálva. Felkattant a villany és gyors trappolás hallatszott a lépcső felől. Magamban imádkoztam, hogy legjobb barátnőm rohanjon a segítségemre, mintsem az anyukája. 

Kinyújtottam a kezemet és vártam, hogy megragadja valaki. Pár másodperc után egy kis, barátságos és nagyon is ismerős tenyér csúszott az enyémbe. Becca leszedegette rólam a felesleges cuccokat, segített felállni, aztán felrángatott az emeletre. Leültünk az ágyára és hirtelen úgy éreztem magamat, mint amikor anya vallatott késői érkezésem okáról.

-     Nyugi, Anyuci, csak egy fotózásra mentünk Ben-nel, ami kicsit elhúzódott – mentegetőztem felemelt kézzel.

-     Még, hogy kicsit? Halálra aggódtam magamat. Tudod, hogy mentettelek ki vacsoránál? Hmm? – várakozó tekintettel nézett rám.

-     Nem vagyok éhes? – próbáltam elviccelni a dolgot.

-     Azt mondtam, Cam kért meg, hogy kísérd el vásárolni és majd a plázában kajáltok.

-     Cam vásárolna magának- nevettem el magam, de vissza kellett vennem a hangerőt, mivel hajnali kettő környékén a normális emberek már alszanak.

-     Jól van, hirtelen ez jutott eszembe – mondta komolyan, de szája sarkánál ott bujkált a mosoly. – Legalább egy SMS-t dobhattál volna.

-     Bocsi, elfelejtettem – mondtam szánakozva.

-     Na, mesélj csak, kisasszony – csípőjére tette a kezét és úgy festett, mint amikor a tanárnő kérdezi, hogy miért nincs házid.

-     Inkább reggel. Hulla vagyok, szeretnék valamennyit aludni.

-     Oké, de reggel nem menekülsz – mondta, majd kitessékelt a szobám irányába.

Másnap nyolc körül már kukorékoltam, valamiért nem tudtam aludni. Benji nem küldött „Jó reggelt SMS-t” pedig ez már szokássá vált. Minden reggel valami kedves kis üzenettel lepett meg, ami megadta a kezdeti jókedvet a napomhoz és mindig mosolyt csalt az arcomra. Kezdett rossz érzésem lenni, amikor Becca becsörtetett a szobámba és beszámolót kért az előző napi teendőimről, és mire minden témát részletesen kiveséztünk- különösen a show-műsort - már az anyukája is felkiabált, hogy mehetünk ebédelni. 

Egy utolsó pillantást vetettem a mobilomra és egy hatalmas kő zuhant le a szívemről, amikor megpillantottam a kicsi borítékot. Gyorsan feloldottam a képernyőzárat és megnéztem az üzenetemet.

„ I’m in love with you, and all your little things.
Délután érted megyek, 5kor Becca-ék előtt leszek.
Szeretlek.
Benji
Ui.: Bocsi, hogy csak most, hosszú volt az éjszaka… 

26. fejezet - Mikulás „bácsik” és Krampuszlányok

Sziasztok!
Három hét kihagyás után újra jelentkezem. Ebben a fejezetben megtudhatjátok, hogyan alakult Audrey estéje a nagy veszekedést követően, valamint az is kiderül, miért is kapta ezt a címet a fejezet. ;)
Az utóbbi időben egyre több fejlécet készítettem különböző blogoknak, ezért arra gondoltam, beindítom a blogon ezt a funkciót is. Kattintsatok a "Fejlécrendelés" fülre és nézelődjetek a korábbi alkotások között, ha tetszik írjátok meg kommentbe vagy épp e-mail-ben. :)
Pipáljatok, kommenteljetek, használjátok a chat-et. :)
Jó szórakozást! 

Millió Puszi!
  ~Alina~

26. fejezet

Igyekeztem nem átlépni a sebességkorlátokat, de nem mindig sikerült. Végül két óra kocsikázás után meguntam a monoton aszfalt bámulását és depressziósan leparkoltam a legközelebbi ház előtt. Öntudatlanul is Smith rezidencia előtt húztam be a kéziféket és legalább negyed órán keresztül még a kormányt bámultam. A sírás fojtogatott, de tartottam magam addig, amíg legjobb barátnőm ki nem jött, fel nem rántotta a kocsiajtót, és be nem ült mellém. Akkor kifakadtam, elmondtam, mi az, ami a szívemet nyomja, zokogtam ő pedig vígasztalt. Újabb óra múlva pedig az anyukája által készített nyugtatóteát szürcsölgetve, higgadtan ismét végiggondoltam a történteket és a barátnőm ágyán ülve sem jutottam jobb belátásra, mint akkor, amikor lóhalálában összeszedtem egy – két ruhát és elrohantam otthonról. 

A teának – és valószínűleg a kimerültség együttes hatásának – hála hamar elaludtam. Mrs. Smith befogadott, így a vendégszoba lakója lettem, azzal a feltétellel, hogy tájékoztathatják anyát a hollétemről. 

Másnap reggel a nap melengető sugaraira és egy kéz lágy simogatására ébredtem. Mivel azt gondoltam, legjobb barátnőm próbál felkelésre kényszeríteni, ezért csak a párna alá rejtettem a fejemet és kértem még öt percet. Pár másodperc múlva ismét megzavarták a lustálkodásomat, így csapkodni kezdtem, arra viszont nem számítottam, hogy „Mr. Csikiző géppel” találom szemben magam. Még tegnap este megkértem Becca-t, hogy hívja fel Benji-t, aki miután meghallotta, mi is történt azonnal mellettem szeretett volna lenni, de Becca inkább arra kérte, maradjon otthon. Ezért reggel jött csak át meglesni mennyire küldött anya padlóra tegnap délután.

Miután kicsikizett belőlem minden maradék álomfoszlányt, megadtam magamat és feltápászkodtam ülőhelyzetbe. Addig nem hagyott békén, amíg az anya kontra Audrey vitát át nem beszéltük, és mire a végére értem, ismét könnyek gyülekeztek a szememben. Ben nem kérdezett semmit csak az ölébe vont, szorosan magához ölelt és úgy ringatott, mint egy kisbabát. Miután megnyugodtam utasított, hogy kapjak magamra valami szépet, mert programunk lesz. Fogalmam sem volt, mit ért „szép” alatt – illetve csak sejtettem – és reménykedtem benne, hogy egy fekete csőfarmer és egy világoskék hosszú ujjú felső megfelel a kritériumoknak. 

Húsz perc múlva már bekötött szemmel sétáltam a barátom kezét szorongatva. A vékony kabátomon keresztül éreztem a novemberi nap melegét és az enyhe ősznek hála, még rengetek kültéri programot szervezhettünk. A kezdeti zsivaj, ami az érkezés után fogadott, lassan alábbhagyott és mire célhoz értünk, már csak a csend zárt körbe bennünket. Pár méter után Ben megállított, majd levette a szememet eltakaró sálat. A városunk parkja színesbe öltözve mutatkozott előttünk, a fák már részben lehullatták elsárgult leveleiket, amelyek pedig rajtuk maradtak még szintén sárgán vagy épp vörösen tündököltek. Az összekotort színes falevél halmok között észrevettem egy kis kosárkát egy összehajtott, kockás pokróccal mellette. Kíváncsi mosollyal fordultam a barátom felé, aki csak egy vállrándítással felelt majd magához húzott és hosszasan megcsókolt. 

Megreggeliztünk, aztán sétáltunk egyet városunk legnyugodtabb és talán legszebb területén. Útközben megcsörrent Benji telefonja, de ő ügyet sem vetett rá, én viszont kihalásztam a kabátzsebéből és a kezébe nyomtam.

-     Vedd fel, lehet, hogy fontos.

-     Nálad semmi sem fontosabb – duruzsolta és egy gyors puszit nyomott a számra.

-     Ben, kérlek – kérleltem kiskutyaszemekkel.

-     Jaj, jól van.

 Egy hatalmas sóhaj kíséretében megnyomta az érintőképernyő megfelelő ikonját, majd kézenfogva tovább sétálgattunk. „Sawn most nem jó, dolgom van. Nem ér rá később?”

-     Munka?- kérdeztem tátogva, mire Ben bólintott.

-     Akkor menj!

-     Ne is álmod róla – ellenkezett.

„Sawn figyelj, vihetek egy segédet?... Nem, nem fog lábatlankodni… Rendben fél óra és ott vagyunk.”

-     Akkor a Revolution-be utazunk?- kíváncsiskodtam vigyorogva.

-     Oda bizony – kacsintott, majd nyomott egy puszit a homlokomra.

A délután további részét modellfiúk, fotósok, sminkesek és fodrászok társaságában töltöttem.  Amíg a fotózás „főszereplői” csinosítgatták magukat, - vagyis a lányokra felkerült a két kiló vakolat, a fiúkra pedig csak fél, valamint a fodrászok is kiélhették kreatív énjüket – addig én benéztem régi, kedves, nyári munkaadómhoz, aki barátságosan üdvözölt, örömmel vette, hogy Ben nem egy nyavalygó kislányt hozott ebbe a szentélybe, hanem valakit, aki értékeli a művészetet. Miután megtárgyaltunk mindent, megkért, hogy segítsek Aeron-nak a fények beállításával. Ahogy beléptem a műterembe, elfogott az örömteli érzés, hogy „itt otthon vagyok”. Aeron mosolyogva, barátságosan köszöntött, jól megszorongatott, majd miután eleresztett, kiosztotta a feladatomat. 

Tíz perc múlva minden a helyére került, a nyávogó szépségek is megérkeztek, na meg persze a fiúk is. A legviccesebb tény a szituációban, hogy lány létemre, soha nem találtam meg azt a bizonyos közös hangot Sawn alkalmazottjaival, vagyis csak a fél társasággal. A fiúkkal rettentően jól kijöttünk, viccelődtünk, együtt mentünk el nyáron a munka után mekizni, de a lányokkal nem sikerült ilyen fényes kapcsolatot kiépítenem. Ez a mai délutánon is megmutatkozott, hiszen míg a fiúkat két puszival és öleléssel köszöntöttem, addig a hölgyek fitymáló megjegyzéseket tettek az öltözékemre. 

Mivel jövő hónapban már karácsony lesz, ezért a magazinok felvették az ünnepi hacukát, vagyis a címlapokra és az újság többi lapjára is szerették volna belecsempészni az ünnepi hatást. Ennek megfelelően akadt a helyiségben krampusznak öltözött lány ( khmm lotyó), egy- két szexi mikulás bácsi, de voltak szép számmal a családi idill megtestesítői közül is. 

Két díszletet állítottak fel a két csoportnak megfelelően, egy a mikulásszánnal és a rénszarvasokkal, a másik pedig egy gyönyörű nappali berendezés kandallóval, hatalmas karácsonyfával, ajándékokkal, csokis sütivel az asztalon. Eleinte a családi karácsony csapatát erősítettem, de amikor megláttam, hogy a pasimra Mr. Krampusz szerepét osztották átpártoltam a másik szekcióhoz. Legnagyobb meglepetésemre Sawn egyedül dolgozott a modellekkel, nem segített neki senki kordában tartani a komisz krampuszokat és a cuki Mikulásokat és Mikulásnéket. A főnök mosolyogva nyugtázta, hogy megjött a segítség, így attól kezdve engem ugráltatott, ha valakinek meg kellett a ruháját, a haját vagy a sminkjét igazítani. Már egy ideje tartott a fotózás, amikor egy újabb leányzó tipegett be piros bőrcsizmában, fekete mini ruhában és piros ördögszarvakkal a fején. Én figyelmen kívül hagytam az újabb plázacica érkezését, inkább a szánban ülő mikulás kockáinak árnyékolásán dolgoztam – ja igen ezek a mikulások otthon hagyták az ingeiket- , de egyből felkaptam a fejemet, amikor egy jellegzetes senkiével össze nem téveszthető hang ütötte meg a fülemet.

-     Jaj Benji, de jó, együtt fognak minket fotózni. Mi leszünk a krampusz álompár – vihogott a sulink bálkirálynő jelöltje, az egyetlen és utánozhatatlan Tiffany.