26. fejezet - Mikulás „bácsik” és Krampuszlányok

Sziasztok!
Három hét kihagyás után újra jelentkezem. Ebben a fejezetben megtudhatjátok, hogyan alakult Audrey estéje a nagy veszekedést követően, valamint az is kiderül, miért is kapta ezt a címet a fejezet. ;)
Az utóbbi időben egyre több fejlécet készítettem különböző blogoknak, ezért arra gondoltam, beindítom a blogon ezt a funkciót is. Kattintsatok a "Fejlécrendelés" fülre és nézelődjetek a korábbi alkotások között, ha tetszik írjátok meg kommentbe vagy épp e-mail-ben. :)
Pipáljatok, kommenteljetek, használjátok a chat-et. :)
Jó szórakozást! 
Millió Puszi!
  ~Alina~


26. fejezet

Igyekeztem nem átlépni a sebességkorlátokat, de nem mindig sikerült. Végül két óra kocsikázás után meguntam a monoton aszfalt bámulását és depressziósan leparkoltam a legközelebbi ház előtt. Öntudatlanul is Smith rezidencia előtt húztam be a kéziféket és legalább negyed órán keresztül még a kormányt bámultam. A sírás fojtogatott, de tartottam magam addig, amíg legjobb barátnőm ki nem jött, fel nem rántotta a kocsiajtót, és be nem ült mellém. Akkor kifakadtam, elmondtam, mi az, ami a szívemet nyomja, zokogtam ő pedig vígasztalt. Újabb óra múlva pedig az anyukája által készített nyugtatóteát szürcsölgetve, higgadtan ismét végiggondoltam a történteket és a barátnőm ágyán ülve sem jutottam jobb belátásra, mint akkor, amikor lóhalálában összeszedtem egy – két ruhát és elrohantam otthonról. 
A teának – és valószínűleg a kimerültség együttes hatásának – hála hamar elaludtam. Mrs. Smith befogadott, így a vendégszoba lakója lettem, azzal a feltétellel, hogy tájékoztathatják anyát a hollétemről. 
Másnap reggel a nap melengető sugaraira és egy kéz lágy simogatására ébredtem. Mivel azt gondoltam, legjobb barátnőm próbál felkelésre kényszeríteni, ezért csak a párna alá rejtettem a fejemet és kértem még öt percet. Pár másodperc múlva ismét megzavarták a lustálkodásomat, így csapkodni kezdtem, arra viszont nem számítottam, hogy „Mr. Csikiző géppel” találom szemben magam. Még tegnap este megkértem Becca-t, hogy hívja fel Benji-t, aki miután meghallotta, mi is történt azonnal mellettem szeretett volna lenni, de Becca inkább arra kérte, maradjon otthon. Ezért reggel jött csak át meglesni mennyire küldött anya padlóra tegnap délután.
Miután kicsikizett belőlem minden maradék álomfoszlányt, megadtam magamat és feltápászkodtam ülőhelyzetbe. Addig nem hagyott békén, amíg az anya kontra Audrey vitát át nem beszéltük, és mire a végére értem, ismét könnyek gyülekeztek a szememben. Ben nem kérdezett semmit csak az ölébe vont, szorosan magához ölelt és úgy ringatott, mint egy kisbabát. Miután megnyugodtam utasított, hogy kapjak magamra valami szépet, mert programunk lesz. Fogalmam sem volt, mit ért „szép” alatt – illetve csak sejtettem – és reménykedtem benne, hogy egy fekete csőfarmer és egy világoskék hosszú ujjú felső megfelel a kritériumoknak. 
Húsz perc múlva már bekötött szemmel sétáltam a barátom kezét szorongatva. A vékony kabátomon keresztül éreztem a novemberi nap melegét és az enyhe ősznek hála, még rengetek kültéri programot szervezhettünk. A kezdeti zsivaj, ami az érkezés után fogadott, lassan alábbhagyott és mire célhoz értünk, már csak a csend zárt körbe bennünket. Pár méter után Ben megállított, majd levette a szememet eltakaró sálat. A városunk parkja színesbe öltözve mutatkozott előttünk, a fák már részben lehullatták elsárgult leveleiket, amelyek pedig rajtuk maradtak még szintén sárgán vagy épp vörösen tündököltek. Az összekotort színes falevél halmok között észrevettem egy kis kosárkát egy összehajtott, kockás pokróccal mellette. Kíváncsi mosollyal fordultam a barátom felé, aki csak egy vállrándítással felelt majd magához húzott és hosszasan megcsókolt. 
Megreggeliztünk, aztán sétáltunk egyet városunk legnyugodtabb és talán legszebb területén. Útközben megcsörrent Benji telefonja, de ő ügyet sem vetett rá, én viszont kihalásztam a kabátzsebéből és a kezébe nyomtam.

-     Vedd fel, lehet, hogy fontos.
-     Nálad semmi sem fontosabb – duruzsolta és egy gyors puszit nyomott a számra.
-     Ben, kérlek – kérleltem kiskutyaszemekkel.
-     Jaj, jól van.
 Egy hatalmas sóhaj kíséretében megnyomta az érintőképernyő megfelelő ikonját, majd kézenfogva tovább sétálgattunk. „Sawn most nem jó, dolgom van. Nem ér rá később?”
-     Munka?- kérdeztem tátogva, mire Ben bólintott.
-     Akkor menj!
-     Ne is álmod róla – ellenkezett.
„Sawn figyelj, vihetek egy segédet?... Nem, nem fog lábatlankodni… Rendben fél óra és ott vagyunk.”
-     Akkor a Revolution-be utazunk?- kíváncsiskodtam vigyorogva.
-     Oda bizony – kacsintott, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
A délután további részét modellfiúk, fotósok, sminkesek és fodrászok társaságában töltöttem.  Amíg a fotózás „főszereplői” csinosítgatták magukat, - vagyis a lányokra felkerült a két kiló vakolat, a fiúkra pedig csak fél, valamint a fodrászok is kiélhették kreatív énjüket – addig én benéztem régi, kedves, nyári munkaadómhoz, aki barátságosan üdvözölt, örömmel vette, hogy Ben nem egy nyavalygó kislányt hozott ebbe a szentélybe, hanem valakit, aki értékeli a művészetet. Miután megtárgyaltunk mindent, megkért, hogy segítsek Aeron-nak a fények beállításával. Ahogy beléptem a műterembe, elfogott az örömteli érzés, hogy „itt otthon vagyok”. Aeron mosolyogva, barátságosan köszöntött, jól megszorongatott, majd miután eleresztett, kiosztotta a feladatomat. 
Tíz perc múlva minden a helyére került, a nyávogó szépségek is megérkeztek, na meg persze a fiúk is. A legviccesebb tény a szituációban, hogy lány létemre, soha nem találtam meg azt a bizonyos közös hangot Sawn alkalmazottjaival, vagyis csak a fél társasággal. A fiúkkal rettentően jól kijöttünk, viccelődtünk, együtt mentünk el nyáron a munka után mekizni, de a lányokkal nem sikerült ilyen fényes kapcsolatot kiépítenem. Ez a mai délutánon is megmutatkozott, hiszen míg a fiúkat két puszival és öleléssel köszöntöttem, addig a hölgyek fitymáló megjegyzéseket tettek az öltözékemre. 
Mivel jövő hónapban már karácsony lesz, ezért a magazinok felvették az ünnepi hacukát, vagyis a címlapokra és az újság többi lapjára is szerették volna belecsempészni az ünnepi hatást. Ennek megfelelően akadt a helyiségben krampusznak öltözött lány ( khmm lotyó), egy- két szexi mikulás bácsi, de voltak szép számmal a családi idill megtestesítői közül is. 
Két díszletet állítottak fel a két csoportnak megfelelően, egy a mikulásszánnal és a rénszarvasokkal, a másik pedig egy gyönyörű nappali berendezés kandallóval, hatalmas karácsonyfával, ajándékokkal, csokis sütivel az asztalon. Eleinte a családi karácsony csapatát erősítettem, de amikor megláttam, hogy a pasimra Mr. Krampusz szerepét osztották átpártoltam a másik szekcióhoz. Legnagyobb meglepetésemre Sawn egyedül dolgozott a modellekkel, nem segített neki senki kordában tartani a komisz krampuszokat és a cuki Mikulásokat és Mikulásnéket. A főnök mosolyogva nyugtázta, hogy megjött a segítség, így attól kezdve engem ugráltatott, ha valakinek meg kellett a ruháját, a haját vagy a sminkjét igazítani. Már egy ideje tartott a fotózás, amikor egy újabb leányzó tipegett be piros bőrcsizmában, fekete mini ruhában és piros ördögszarvakkal a fején. Én figyelmen kívül hagytam az újabb plázacica érkezését, inkább a szánban ülő mikulás kockáinak árnyékolásán dolgoztam – ja igen ezek a mikulások otthon hagyták az ingeiket- , de egyből felkaptam a fejemet, amikor egy jellegzetes senkiével össze nem téveszthető hang ütötte meg a fülemet.
-     Jaj Benji, de jó, együtt fognak minket fotózni. Mi leszünk a krampusz álompár – vihogott a sulink bálkirálynő jelöltje, az egyetlen és utánozhatatlan Tiffany.