22. fejezet- Meglepetés!

Sziasztok!

Végre új fejezettel jelentkezem, amit remélhetőleg nagyon vártatok. Mivel nem nagyon kapok visszajelzéseket, fogalmam sincs, mennyire jó vagy rossz a történet, szóval hajrá, várok megjegyzéseket, pipákat és az első kommentező kérhet valami ajándékot. :)

Ja és a BLOGVERSENY-ről se feledkezzetek meg, amit a This is Us-szal közösen rendezünk. Légy Te az első jelentkező és nyerd el a legjobb fejléc, -fanfic, legeredetibb történet vagy a legjobb puncsoló díját.
Audrey túlélte az első két hónapot a suliban és most utolsó hivatalos őszi szünetét tölti otthon gimnazistaként, ami még rengeteg meglepetést tartogat.
Jó olvasást!
Millió puszi
Alina

22. fejezet- Meglepetés!

Az első hetek rettentő gyorsassággal elrepültek, fel sem eszméltem és már az őszi szünet első napjára ébredtem. A nap sugarai csiklandozták az arcomat, kénytelen voltam kimászni az ágyamból, mert egy nagyon türelmetlen személy ráfeküdt a csengőnkre. Mivel anya már rég elment az új ügyfeleivel, az öcsém pedig olyan mélyen aludt, hogy arra sem ébredne fel, ha ágyúk dörögnének mellette, én voltam az a becses személy, akit korai- kb. fél tízes- látogatónk megpillanthatott. 

Duzzogva mentem le a lépcsőn, halkan dünnyögve cifrábbnál cifrább szavakat, mivel nem volt ínyemre szünetben fél tizenegynél előbb felkelni. Még egyszer megszólalt a csengő, mikor már az utolsó lépcsőfokról ugrottam le egy hangos és nem túl kedves „Jövök már!” hagyta el a számat. Sarokig kitártam az ajtót és fel sem néztem, amíg az idegen meg nem köszörülte a torkát. Akkor lefagytam, azonnal felismertem és a tekintetem egyből rátalált a kék szempárra, amit már olyan jól ismertem. Egyből Ben nyakába ugrottam, nem is említette, hogy hazalátogat a szünetben. Annyira boldog voltam, úgy hiányzott már az ölelése, az egész lénye, szinte el is felejtettem, milyen jó érzés, amikor átölel. Gyorsan megcsókoltam, amit ő ráérősen viszonzott.

-        Meglepetés.- mondta egyszerűen és újra megcsókolt.

-        De még milyen.- vigyorogtam, mint a vadalma.- Annyira, de annyira hiányoztál. De hogyhogy itt vagy?- kérdeztem még mindig sokkos állapotban.

-        Ó szia Benji, annyira örülök hogy itthon vagy, gyere be.- mondta kisfiús mosolyával.

-        Jaj te lüke, tudod, mennyire hiányoztál. De gyere, menjünk fel a padlásra.

-        Anyud mit fog ehhez szólni?

-        Dolgozik, szóval…- csábos mosollyal néztem rá és vártam a válaszát.

Ben aktivizálta magát, belépett a házba, lágyan megcsókolt, miközben lábával becsukta a bejárati ajtót, majd a menedékhelyemre vezetett. 

Levetette magát az első hatalmas párnára és az ölébe vont. Részletesen elmesélte azt a 2 hónapot, amit Londonban töltött,mutatott képeket a telefonján a kedvenc helyeiről és egyet személyesen a rajongó lelkemnek, vagyis egy piros buszt, melynek oldalán a One Direction virított. Én a mese közben hozzábújtam, lelkesen bólogattam, mosolyogtam és vele együtt nevettem a hülye szituációkon, amikbe Adam-mel keveredett. 

Na igen, Adam továbbra is falta a nőket, de egyik mellett sem maradt meg egy éjszakánál tovább. Szívem mélyén még mindig reménykedtem, hogy csak egy álarc és az igazi Ad ott lapul valahol a falak mögött. Ben még mindig próbált a lelkére beszélni, hogy ideje megváltozni és hogy ezzel a viselkedéssel mindenkit ellök megától, de nem vette a lapot és megsértődött, viszont hazajött, így van némi remény, hogy sikerül összehozni Beccával.

A délután végig nosztalgiáztunk és mivel késő ősz volt, hamar besötétedett. Ben tett egy javaslatot, miszerint tartsak vele és folytassuk a beszélgetést az ő szobájában, mert ő a ház ura estére. Nos, mi tagadás, szívesen rohantam utána a lépcsőn, még beszóltam anyának, aki még dolgozott a számítógépe előtt, hogy ma Ben-éknél leszek, bólintott egyet, én pedig egy másodpercig sem haboztam, rögtön a bejárati ajtó felé lépkedtem. 

A fekete BMW még mindig hatalmas és gyönyörű volt, na meg a szőke herceg se volt semmi, aki a kocsi oldalának támaszkodott. Hosszasan megcsókolt mielőtt kinyitotta előttem az autó ajtaját, aztán elfuvarozott a házukig. 

Ott ismét lovagiaskodott egy sort, majd az otthona irányába kormányozott. Amint beléptünk, Liz-be botlottunk, aki a kanapén heverve nézett valami romantikus filmet. Üdvözöltük egymást, megemlítette milyen rég látott már és mennyire hiányoztam neki. Én is így voltam ezzel, hiszen elég jól összebarátkoztunk az évek alatt. 

Épp belekezdtünk volna a lányos csevejbe, mikor Benji megakadályozta a csaj-bulit mielőtt elkezdődhetett volna. Intett, hogy kövessem a konyhába, Liz-t pedig megkérte, hogy a szobájában találjon elfoglaltságot magának. 

A konyhában felültetett a pultra, készített nekem vacsit és szigorúan megtiltotta, hogy segítsek bármiben is. Rengeteg csókot kaptam és kezdtem úgy érezni, Ben el sem utazott Londonba. Hiányzott már és el sem tudom mondani mennyire jó érzés most magam mellett tudni, ölelgetni, hozzábújni, csókolgatni.

Másnap reggel nyúzottan ébredtem, csukott szemmel tapogatóztam Ben után, de a kezem nem találta sehol. Nagy nehezen kinyitottam a szememet, kinyújtóztattam a végtagjaimat, aztán körbepillantottam a zöld, tetőtéri szobában. Két hatalmas ablak is helyet kapott a négyzet alapú szobában és ez remekül megvilágította az egész helyiséget. Ahogy belépsz az ajtón, a hatalmas franciaágyat látod meg, ami elképesztően puha és nagyon nagy, szinte törpének érzed magad, amikor belesüppedsz. Az ajtótól jobbra egy gardrób található, ami fehér, rácsos ajtajával kiemelkedik az olajzöld falból és tökéletesen kiegészíti azt. Balra a saját födőszobájának ajtaja olvadt bele a falba. Ben imádja gyűjteni az emlékeit, szobájában egy teljes falat szentelt a fényképeknek. Gyerekkori fotók, gimnáziumi focicsapat emlékképei, a családi portrék, a haverok, bulis képet, Adam-ről is láttam pár képet, itt-ott Becca is felbukkant és magamat is láttam jó pár alkotáson. Legnagyobb meglepetésemre Ben tartott egy közös képet az éjjeliszekrényén is, amit még régen készítettünk, mielőtt egy pár lettünk. Olyan szívmelengető érzés látni a barátom egész életét, lényét ebben a szobában, annyira az ő személyiségét tükrözte. Se egy poszter, gördeszka vagy graffiti- ami szinte az összes fiúszoba tartozéka- csak a srác szívéhez közelálló emberek, és felemelő érzés volt ennek az egésznek a részese lenni. 

Épp az utolsó közös képünket bámultam a falon, ami az egyetem előtti utolsó estén készült ebben a szobában, amikor Ben megköszörülte a torkát. Azon nyomban megpördültem és zavaromban a padlót kezdtem fixírozni. Ben póló nélkül, egy szál alsógatyában támasztotta az ajtószárfát és mosolyogva leste, miként tanulmányozom a rózsaszínű pedikűrömet. Nevetve indult felém és magához szorított, úgy, mint tegnap délután és egész éjjel is.

-        Jó reggelt!- köszönt mosolyogva, majd megcsókolt.

-        Jobbat!- mondtam kuncogva.

-        Na, már nem vagyok elég jó neked?- kérdezte, majd játékosan felemelte a kezét. Tudtam, mi következik… Sikítozva estem az ágyra és Ben addig csiklandozott, amíg már alig kaptam levegőt és szúrt az oldalam a nevetéstől.

-        Könyörülj rajtam, kérlek.- kiáltottam nevetve.

-        Egy feltétellel.- vigyorgott kacéran.

-        Éspedig?

-        Csinálsz nekem finom palacsintát, amilyet csak te tudsz készíteni, aztán pedig elkísérsz engem valahova.

-        A palacsinta oké, de hova kellene mennünk?

-        Reggel eszembe jutott valami, Ad-del kapcsolatban. Talán nem veszett ügy.

-        Benji-szakítottam félbe-ne zargassuk őket. Már megpróbáltuk és nem jött össze. Becca így is ki van rám akadva, amiért azt merészeltem gondolni, jó párost alkotna Adam-mel.

-        Talán a barátnőd is rájöhetne, hogy a srácnak van szíve.

-        Na igen, de mégis hogyan, ha állandóan veszekednek,akármikor találkoznak.- ellenkeztem.

-        Majdcsak kitalálunk valamit.- mondta majd megcsókolt.

Siettem elkészíteni a reggelit, amíg Ben lezuhanyozott. Reggeli után elindultunk, hogy teljesítsük a küldetésünket, miszerint Becca és Adam egymásnak van teremtve, csak erre még nem jöttek rá. Ben-nek volt egy zseniális terve- legalábbis szerinte az volt-, ami végre egymás útjára tereli a két galambot. Én kételkedtem benne, hogy ez valaha is megtörténhet, de Isten útjai kifürkészhetetlenek, szóval…