28. fejezet - Laza szombat, húzós vasárnap

Hola Drágáim! :)

Ígéretemhez híven meghoztam a születésnapi, extra-hosszú, ünnepi fejezetet. Kicsit "elpártoltam Audrey - tól és most Ben szemszögéből olvashatjátok a történet folytatását.
A történet folyik tovább a maga medrében, és az őszi szünet végével Ben visszautazik Londonba az egyetem miatt. A rengeteg tanulással, magolással és az ezek által okozott szenvedés orvosolására Adam elrángatja egy jó kis szombati buliba. És hogy mire is utal a cím második fele?
Olvasd el az alábbi fejezetet és kiderül.
Jó szórakozást! További szép, nyári estét!
Millió Puszi
  ~Alina~

28. fejezet 

~ Ben~
Nos, mikor Audrey-nak azt ígértem, ötre érte megyek, nem gondoltam, hogy a percek ilyen gyorsan is pereghetnek. Alig sikerült pár dolgot véghezvinnem abból a milliónyi teendőből álló listáról, amit összeállítottam magamnak, és aminek a tetejére a „Mielőtt visszamegyek kész lesz” címet írtam. Hát mi tagadás, ez a lány elvette az eszem. Mindenhol ott van, ahol én, néha azt érzem, követ, pedig csak a képzeletem játszik velem. Furcsa, több lány van körülöttem, mint a gimiben, hála a modellkedésnek, de egyáltalán nem keltették fel az érdeklődésemet a jelentkezők.
Mivel Audrey – val csak pár órára találkoztunk, a szünetem elméletileg elég lett volna a „Mit kell megcsinálnom a szabadidőmben” programra, viszont az agyam nem volt képes a koncentráció gombot aktiválni magán, ezért valahogy mindig a szőke barátnőmnél kötöttem ki.
Laza két óra alatt sok mindent elkészíthettem volna, például a prezentációmat az egyetemi vizsgámhoz, vagy épp Adam - nek is segíthettem volna az övében, de ehelyett én képeket bámulok a laptopom egyik rejtett mappájából, amik körülbelül öt évesek. Az első közös programunkon készültek, már ha azt annak lehet nevezni. A Westmond High szociális fejlesztő programjának egyik kitalálójaként vettem részt a projektben, ahova jelenlegi barátnőm asszisztensnek szegődött, amiért azóta is hálát adok az égnek.

Az első fotón Audrey épp egy emelvényen áll, míg őt figyeli vagy 50 szempár. A következő képen ismét Audrey szerepel, csodálatos kék ruhában és kontyba fogott hajjal. Bámulatos látványt nyújtott, emlékszem arra az estére. A suliban éppen egy bál folyt és minket kértek meg a lebonyolítására. Én voltam a főszervező, az én feladatom volt, hogy a feladatok kiosztása és azok el is végeztetése a bál ideje alatt. Volt két jegyszedőnk, felügyelők az italos- és ételasztaloknál, biztonsági őreink, akik figyeltek, ne kószáljanak el a diákok és volt Audrey. Neki hivatalos feladata nem volt, de mindegyik poszton időzött az este folyamán. Szegény, akkoriban túlvállalta magát, látszott, hogy fáradt, de lankadatlan lelkesedéssel vitatkozott egy leleményes diákkal, aki csak „egy szálat” akart elszívni.

Váltott a kép, de ismét ugyanazon a bálon voltunk. A fotón Audreyval táncolok, mindketten mosolyogtunk, de nem vettük észre, hogy éppen fotóztak. Audrey karjai a nyakam körül voltak, míg én szorosan magamhoz vontam a törékeny lányt. Elmosolyodtam az emlékre. Szinte még mindig éreztem az illatát.
A képek gyorsan követték egymást. Táborok, sulis események, de egyvalamit minden kép megörökített, Audrina mosolyát.

A tekintetem az órára vándorolt, ami azt mutatta, hogy egy újabb óra múlott el, bár még így is maradt épp elég időm a megbeszélt randiig.

Beléptem a levelezőfiókomba, ahol egy halom üzenet várt, a legtöbbet Adam küldte, hogy nézzek meg neki valamit, illetve, hogy miért nem írtam már vissza, és hogy ha nem jelentkezem a következő napon sem, felhívja a rendőrséget. Ezen hangosan felnevettem, majd gyorsan a válaszra kattintottam, mielőtt rám küldené a zsarukat. Végigfutottam a többi levél feladóját, de mivel úgy ítéltem meg, várhatnak még, ezért kikapcsoltam a gépet és bár még mindig volt fél óra ötig, elindultam Audreyhoz.

Nem léptem túl a sebességkorlátokat sehol, bár úgy éreztem pár másodperc alatt tettem meg a röpke húsz perces utat. Felkaptam a rózsacsokrot az anyósülésről, amit útközben vettem és elindultam az ajtó felé. Hosszas tétovázás után megnyomtam a csengőt, és reménykedtem, hogy már elkészült a hercegnőm. Mivel remek jósképességekkel áldott meg az ég – vagy csak szimplán ismerem a barátnőmet -, akivel négy hónapja vagyunk együtt.
Amikor kinyílt az ajtó elállt a lélegzetem is és az állam a küszöböt súrolta. Audrey egy narancssárga – ami szerinte korallszín, vagy mi – „V” kivágású felsőt választott, amit egy fehér kardigánnal párosított, és a csőszárú farmere pont ott feszült rajta, ahol kellett. Én a szerény kis farmer – póló – bőrdzseki kombóban slamposnak éreztem magam. Türelmesen megvárta, amíg végigmérem, majd köhintett egyet és elnevette magát.

-     Még ma elindulunk, vagy egy hét múlva jöjjek vissza, hátha addigra gondolkodni is képes leszel?  – mondta csilingelő hangon és mosolyogva a nyakamba ugrott.
Nagy nehezen összeszedtem a maradék agysejtem munkára képes tömegét és igyekeztem a mondandómra koncentrálni.
-     Lélegzetelállító vagy ma. Nem is értem, hogy bírsz egy ilyen slampos fazonnal randizni?
-     Őszintén, néha én is elgondolkozom ezen.
-     Jobb lenne, ha elgondolkoznál ezen.  Nem érdemes az idődet pazarolni egy csóró trógerre – húztam az agyát, de ő csak kontrázott.
-     Remek ötlet! Talán az egyetemen akadnak jólfésült, remek anyagi háttérrel rendelkező tanársegédek, akik szemet vetnek a diákokra.
-     Na, ahhoz lesz egy-két szavam – a válaszra már nem volt ideje, mert magamhoz vontam és megcsókoltam.
-     Vagy esetleg maradok a jól bevált receptnél – suttogta a fülembe akadozó lélegzettel.
-     Ami pedig?
-     A bőrdzsekis, motoros rosszfiúk, akik néha modellkednek, emellett valami híres londoni egyetem padjait koptatják – válaszolta somolyogott kipirulva.

Pár másodpercig csak bámultam és szó nélkül mosolyogtunk egymásra, aztán észbe kaptam és átnyújtottam neki a vörös rózsákból kötött csokrot, ami a kedvenc virága.

-     Boldog hónapfordulót – közöltem az értetlen tekintete láttán, mire elvigyorodott.
-     Azt hittem, nem tartunk „fordulókat”.
-     Ami, azt illeti nem is, de holnapután indulok vissza Londonba és gondoltam, örülnél egy romantikus filmbe illő estének.
-     Hát nem sírnék miatta – kacsintott, aztán felkapta a kabátját és elindultunk a kocsim felé.

Mayville egyik elegáns éttermébe foglaltam asztalt, ahol a háromfogásos menüt kifogástalanul készítették el és a desszertek terén is jeleskedtek, bár az én kis személyi cukrászom bele tudott kötni a krém állagába, na meg annak dekorálásába. Ezen én magamban jót nevettem, miközben helyesen bólogattam a barátnőm minden egyes kifogását a krém állagáról és a helytelen formákról.
Miután befejeztük a vacsorát, úriember módjára kifizettem a számlát, hazafuvaroztam álmaim hölgyét, majd hosszas búcsúzkodás után hazafelé vettem az irányt.

Másnap Audrey ébresztett reggelivel és sugárzó mosollyal az arcán. Bár már csak a mai napot tölthettük együtt teljesen, mégis ragyogott. Mindenből szereti kihozni a maximumot, az összes tervét véghezviszi és imádja, ha az ő kezében van a kormány. Az egész hetét percre pontosan beosztja, és ha valami gikszer adódik, igyekszik beleolvasztani a terveibe. Így történt ez a mai napon is, elmentünk bevásároltunk anyának, közben feltankoltuk a hozzávalókat az esti sütögetéshez is, elkísértem a könyvesboltba, elrángatott egy DVD kölcsönzőbe, amivel kipipáltuk az esti otthon –ülő–vacsi–mozi-randi  menüpontot.  Délután elfurikáztam a Caffee bro’s-ba, ahová beszervezte Ad -et és Becca –t is, a lányoknak be sem állt a szájuk a közelgő szalagavató miatt, mi meg csak titkos pillantásokkal kommunikáltunk, aztán Adam dünnyögött két sort a közelgő vizsgák miatt én pedig helyeseltem. Aztán, mikor meghallottam, hogy Audrey kiejtette a száján a koszorúslány, pap, nászút triót, meglepetten kaptam a jobbomon ülő hölgyemény felé a szemem, aki egy víg kacarászással díjazta, hogy figyelmemet ismét rá fordítottam, nem pedig a nyakamon lévő feleletekre.

Pár óra múlva a házunk előtt parkoltam le a BMW-mel , besiettünk a házba, Audrey a konyha felé suhant, míg én feltrappoltam a szobámba, felvettem egy laza, fekete pólót, a régi koptatott farmeremet és visszarohantam a barátnőmhöz. Ő már javában készítette nekünk a spagettit, és mivel csak két emberre kellett főznie, hamar elkészült a saját specialitásával. Anyáék megörvendeztettek azzal, hogy ma estére leléptek valami színdarabra és magukkal rángatták Liz-t is, engedélyezve nekem, hogy azzal a lánnyal töltsem itthon a szünetem utolsó napját, akivel hosszú távra tervezek. Megvacsoráztunk, de a desszertet már a filmet nézve habzsoltuk. A vanília és gyümölcsfagyi tökéletesen passzolt a Beavatott filmhez, Kis Habcsókasztonautám választott. Habár én nem rajongtam a romantikus filmekért – és ezt ő nagyon jól tudta – pontosan eltalálta azt az alkotást, amely tökéletes arányban keverte egy jó film hozzávalóit. A színész utáni nyálcsorgatás nem igazán volt ínyemre, de az, hogy reggel mellette ébredtem, kárpótolt minden esti „szenvedésemért”.

Délután egykor Audrey felajánlotta, hogy kikísér a reptérre az egész családdal együtt, nem utasíthattam vissza anya korábbi javaslatát a közös kocsikázásra.

A repülőút nem tűnt hosszúnak a maga 11 órájával, utáltam az átszállásokat, de elviseltem, mégis úgy érkeztem meg a brit fővárosba, mint aki három hete nem aludt. Adam-mel karöltve próbáltunk taxit fogni a reptéren, majd mire húsz perc után sikerült bevágódnunk egy kocsiba, ami egyenesen a kollégiumhoz vitt minket. Kicsomagoltam, küldtem egy SMS-t anyának, hogy még élek, majd bejelentkeztem Skype-ra, és pont elcsíptem Audrey-t is vele kicsit hosszabban elemeztük a vissza a pokolba címjelzett ösvényt, aztán Ad elrángatott egy közeli KFC-be, ahol bekaptunk valamit és rohantunk vissza a könyveket bújni, magolni, de legfőképp szenvedni.

Egy hétig ki sem mozdultunk a koleszból csak órákra jártunk be, konzultációkra a professzorokkal, plusz egy-két tanulócsoportba. Az otthoniakkal alig beszéltünk, a baráti társalgásaink is folyton a vizsgáknál kötöttek ki. Szerencsére három fékevesztett hét után lazíthattunk a gyeplőn és megengedtünk magunknak egy laza bulit szombat estére. Nekem nem igazán tetszett az ötlet, de engedtem Ad kiskutya szemeinek és elmentem vele egyik csoporttársunk házibulijába.

A belváros forgalmi dugóit figyelembe véve fél órával a meghirdetett időpont előtt indultunk útnak egy sorház felé.

A lakás maga elég kicsi volt, körülbelül 60 ember bezsúfolásával pedig már egy barbiházra hasonlított, amibe egy kislány próbál beférkőzni. Valahogy sikerült benyomakodnunk, a házigazda a lakás közepéről irányította a forgalmat, vagyis csak próbálta túlordítani a zenét, majd mikor rájött, hogy semmi értelme a fáradozásainak, activityre váltott. Ad az italpult felé húzott – két étkezőasztal leterítve piros terítővel –, amit a helyiség jobb oldalán helyeztek el, tele a szeszipar különböző márkáinak és termékeinek sokaságával. A buli maga inkább egy gimis összeröffenésre emlékeztetett, mintsem egyetemisták unaloműzésére, de próbáltam elengedni magamat.
Az egyetem alatt igyekeztem kevesebb „laza estét” beiktatni a mindennapok közé, mivel nem mutatna jól, ha minden második poszt a közösségi oldalakon egy részeg képem lenne.
Ad a kezembe nyomott valami töményet, aztán még egyet és még többet, mire felengedtem és elindultam a táncparkett felé, ahol már javában folytam az események. Egyik sarokban egy smároló pár, előttem ketten épp megerőszakolták egymást ruhán keresztül, másik oldalon pedig két lány hívott bennünket táncra. Ösztönösen megindultam a hölgyek felé, mire Adam kérdő pillantásával találtam szembe magamat.

-     Mi az?
-     Nem akarom, hogy hülyeséget csinálj! – próbálta kiabálta túl a zenét
-     Nem fogok – tátogtam vissza, majd folytattam utamat.

Az este további forgatagában nem láttam Ad-et, valószínűleg hajnalig buliztam, ittam és a legjobb barátom cipelt haza holt részegen.
Hm... Miért is a valószínűleg? Másnap reggel az ágyamban ébredtem ugyan, de teljesen felöltözve, nyúzottan, kócosan és erőteljes lüktetéssel a nyakamon lévő tökben. Mintha egy dobos befészkelte volna magát a fejembe és gyakorolni támadt volna kedve még legalább hat órán keresztül.
A telefonomért nyúltam, nyögve megállapítottam, hogy már elmúlt dél, kikászálódtam az ágyamból, lezuhanyoztam, majd megrökönyödve ültem az ágyam szélén.

Fogalmam sem volt, mi történt tegnap este. Az utolsó emlékem, hogy az egyik csoporttársam nyaggat, hogy igyak egy általa is kedvelt koktélt, majd onnantól kezdve képszakadás. Ezért még tuti megnyúzom azt az idiótát.
Gyorsan vettem be egy fájdalomcsillapítót, mert úgy éreztem, kicsi manók egy darabig még dobolni fognak az agytekervényeimen.

-     Jó reggelt, öreg. Élsz még? - köszöntött kedvesen Adam, mikor belépett a bejárati ajtón.
-     Alig. - válaszoltam a valósághoz hűen, mire belőle kitört a röhögés.

Felettébb élvezetes volt hallgatni önfeledt kacagását, miközben majd' meghaltam a fájdalomtól.
Ránéztem az órára, és rájöttem, nekem tíz perc múlva jelenésem van skypeon, ugyanis mindig ebben az időpontban szoktunk a barátnőmmel beszélni.

Ameddig betöltött a program, beléptem facebookra, és elkerekedett a szemem. Modellként hozzá voltam már szokva, hogy elképesztő számok fogadnak a kis értesítőikonok mellett egy-egy bejelentkezésem után, de a mai minden eddigin túltett. Megnyitottam az értesítéseket, majd lefagytam.
Néhány haverom, akik a tegnapin bulin is jelen voltak taggeltek egy rakás képen. Némelyiken csak egy poharat fogok és vadul vigyorgok a kamerába, de az egyik látványától a szívem megállt egy pillanatra az ütemében.

Egy szőke lány, karjait a nyakam köré fonva állt, szorosan nekem dőlve, én pedig úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Egyetlen bökkenő volt, hogy a szintén szőke barátnőm nem volt Londonban, sőt nem is hordott baseball sapkát soha. Nos, ha ez még nem lett volna elég, a címen még jobban felhúztam magam. „Krampusz bácsi tombol” állt a kép felett és az alatta lévő kommentek még inkább fényezték a rosszfiús oldalamat.

„Eszméletlen buli volt, hamarosan ismételünk!”

„Na végre!! Belekóstoltál az életbe.”

„Rosszfiú mód ON!”

„Két vasat a tűzben, haver?? Nem rád vall”

„Végre lecserélted az a csúfságoz. Jobban illik hozzád ez a csaj, de ha megunnád, tudod a számom Benji xoxo”


Ezután abbahagytam az olvasást és elkezdtem imádkozni, hogy Audrey figyelmét elkerülje ez az egész, de csak Isten segíthetett ezen. Vártam, hogy a skype jelezze a bejelentkezését, de az ablak nem villogott. Írtam neki, de semmi visszajelzés. Rákattintottam az adatlapjára face-n és ismét seggfejnek éreztem magamat. Egy rakat kiírás, melyek lényege, hogy megtudják él-e még, valamint engem hordanak le a sárga földig. Hagytam neki ott is egy üzenetet, de semmi reakció, és ami a legjobban bántott, az az volt, hogy levette a „Kapcsolatban” jelzőt a képe alól.

-     Hogy én mekkora barom vagyok! – mondtam szentségelve, mire Ad megértően paskolta meg a vállamat. – Milyen hosszú történetet tudsz nekem elmesélni?
-     Melyiket mondjam előbb, Audrey-ét vagy a sajátodat? – kérdezte Adam mély szánalommal a hangjában. Nyilván Becca már felhívta és kivallatta az este sztorijáról.
-     Ő hogy van?
-     Hát… Rosszul, haver, nagyon rosszul. Az anyja őrjöng, mert nem tudja, miért nem hajlandó kijönni a szobájából és miért csak Becca-val beszél. Folyton csak zokog, és nem érti a helyzetet. Becca meg akar szabadítani a nemes részedtől, de mivel hosszú az út idáig, megígértette velem, hogy én cselekszem helyette. De azt is említette, hogy nem a kép bántotta igazán, hanem az alatta lévő kommentek.
-     De az hülyeség, csak a sok barom agymenése.
-     Az a sok barom a te baráti köröd, és fáj neki, hogy nem látják elég jónak hozzád!
-     Ezt elcsesztem – emeltem Ad-re a tekintetemet.
-     Ezt el! De… - kezdett volna valami buzdító beszédbe, de a telefonom csörgése megzavarta a nagy monológ előadásában.

Felnyögtem, amikor megláttam a testvérem nevét a kijelzőn, valamint a huszonöt nem fogadott hívást, ami vegyesen érkezett tőle, anyámtól és Becca-tól. Miután ismét csend uralta a szobát végiggörgettem a névjegyzéket és megpróbáltam felhívni Audreyt.

-     Ugye tudod, hogy semmi értelme – vetette közbe Adam, mire már ötödször tárcsáztam.
-     Ugye tudod, hogy nem érdekel. Amúgy is ott van mellette a barátnőd, aki már több, mint valószínű, hogy közölte vele, hogy nem hagyom abba a telefonálást, amíg nem beszéltünk.
-     És mit fogsz neki mondani? Hogy részeg voltál? A sablon dumát?
-     Még nem tudom, de kezdetnek örülnék, ha egyáltalán felvenné – vágtam oda, majd reménykedtem, hogy tizenötödik hívásra Audrey megkönyörül rajtam és felveszi a telefont.

Három órán keresztül mást sem csináltam, mint tárcsáztam és vártam. Jobb ötletem nem akadt, mint hogy üzenetekkel, SMS-ekkel, twittekkel bombáztam Audrey - t a telefonhívásaim mellett, mindet sikertelenül, mert egyikre sem válaszolt.

Este hétkor, amikor azt hittem megkönyörül rajtam, a legjobb barátnője közölte velem a vonal végéről, hogy hagyjam már békén, kopjak le, mert nem fog velem beszélni, aztán kimehetett a szobából, mert ajtócsapódást hallottam és suttogva közölte, hagyjam ülepedni a sztorit két napig, ne írjak, üzenjek, hívja Audrey-t csak üljek a seggemen és várjam, hogy átgondolja a történteket.

Ezzel egy probléma volt, én nem bírtam várni, meg akartam neki magyarázni, hogy nem szándékos volt, nem jelentett semmit, hogy ne foglalkozzon azokkal a kreténekkel facebookon, hogy nekem csak ő számít és legfőképpen azt, hogy szeretem és ez nem változott.
Szeretem és nem akarom elveszíteni! 

Szülinapi statisztika, holnap ünnepi fejezet :)

Hola Drágák!

Most nem új fejezettel jelentkezem, inkább összegzésnek mondanám, ugyanis eltöltöttünk közösen egy évet. Happy Birthday to Audrina’s Life!!  Ezt is megértük. Napra pontosan egy éve töltöttem fel az első bejegyzést a blogra – küldő tényezők hatására, BFF -, melyben bemutattam szerény személyemet, majd a prológusban Audrina-val is találkozhattatok.
Köszönöm ezt az egy év bizalmat, a kommenteket, melyek száma nem sok, de az oldalmegjelenítések számai kárpótolnak. Nem vagyok tökéletes, mint ahogy senki sem az, van hova fejlődnöm és ígérem, igyekezni fogok. Ez az év igen eseménydús volt , hála az érdeklődésnek mindig egyre több klikk érkezett az oldalra, minden egyes új fejezetnél megugrott a látogatószámláló rublikája.  A statisztika szerint márciusban voltatok a legaktívabbak, közel 1000 kattintással az 5780-ból. 
Az én történetem annyiban változott, hogy hivatalosan is érett lettem egy hónapja, emiatt volt hatalmas szünet a történetben, de igyekszek mindent pótolni!  A fejléc biznisz is elkezdett pörögni, egy design-blog fejlécszerkesztője lettem,  a másik blogon is népes olvasótábor gyűlt össze a magyar directionereknek hála (This is Us).

Köszönöm a támogatást, a bizalmat, ígérem nem fogtok bennem csalódni. 
Mivel szeptembertől jófej egyetemista leszek újabb élettérből, helyszínekből, emberekből, szituációkból meríthetek ihletet és adhatom tovább nektek fantáziám újabb szüleményeit.
És ha már szülinap, új kinézettel leplek meg benneteket és magamat egyaránt. Holnapra minden simítást elvégzek és ti is megcsodálhatjátok a műalkotást egy extrahosszú fejezet kíséretében

Köszönöm az eddigi nyomon követést, remélem ezután is csatlakoztok majd Audrey göröngyös útjához.
További szép estét!
Millió Puszi nektek :)


~ Alina~

27. fejezet - Kabáteső hajnalban

Sziasztok Drágák!
Nagyon sajnálom, hogy csak most jelentkezem új résszel, de nagyon zsúfoltak a heteim, igyekszem legalább egy fejezetet hozni majd májusban és júniusban is , de nem ígérhetek semmit, most az érettségi az első :(
Addig is itt a 27. rész, amit hatalmas szeretettel készítettem nektek.
 Köszönöm a 4800 feletti oldalmegjelenítést, és örülnék egy - két visszajelzésnek is komment, pipa vagy egy chat-en hagyott üzenet formájában is.
Millió Puszi nektek :)
~ Alina~

27. fejezet

Sawn fél másodpercen belül közölte Miss Tökéllyel, hogy hagyja abba a bájolgást, mivel ide elméletileg dolgozni jött. Tiff, a maga 160 centijével most 175 centire váltott a tűsarkú szandálnak köszönhetően, így a címlapnak megfelelő „krampusz álompárt” alakíthatta a pasimmalkaröltve. Benji eleinte feszengett, a kamera kattogásától még idegesebb lett, és hol a lencsébe pillantott, hol a tekintetemet kereste. Talán, valami engedélyfélét várt, ezért mielőtt még kifakadtam volna, átsétáltam a karácsonyfákhoz és átküldtem magam helyett egy gyakornokot. 
Annyira fortyogtam a dühtől, hogy félhangosan morogtam, amit Aeron valószínűleg meghallott, mivel fél óra szünetet rendelt el. Odasétált mellém, leültetett a kanapéra és elém tolta a sütis tányért.

-     Ez kellék – motyogtam.
-     Azt hiszem, most szükséged van rá – mosolyra húzódó ajkai az én arcomra is egy görbe vonalat varázsoltak. – Mi a baj?
-     Hát, ez a nap eddig mondhatni, tökéletes volt, erre egy plázacica belerondít a filmembe.
-     Majd kimászik belőle. Melyik az?
-     A „krampusz álompár” ribije…
-     Ne feledd, hogy a filmek végén mindig a jó győzedelmeskedik. - kacsintott rám. - Kivéve a horrorfilmeknél - tette hozzá kis szünet után.
-     Na igen, de én még egyet se láttam, szóval maradok a jól bevált tündérmese-filingnél.
-     Az is megteszi és ahogy látom a szőkeherceg épp visszatért a filmedbe- mondta, majd értetlen tekintetem láttán az ajtó felé mutatott.
Ben az ajtókeretnek támaszkodva, keresztbe font karokkal a mellkasán figyelt minket. Amikor ránéztem, féloldalas mosolyra húzódott a szája, és amint Aeron átment Sawn-hoz, elindult felém. Leült a kanapé üres felére, közel a karfához, távol tőlem.
-     Mizu? – szólalt meg tíz perc után, ami örökkévalóságnak tűnt.
-     Semmi – válaszoltam, aztán egy leheletnyi hatásszünet - vagy öt perc – után hozzátettem. - Ez most komoly? – hirtelen rám nézett, mondani akart valamit, de egy hang sem jött ki a száján. – Benji mi a gáz kettőnkkel? Ilyen még egyáltalán nem adódott, én még sosem… én még soha nem voltam… - próbáltam megtalálni a megfelelő szót, de ő egyből rávágta a tökéletesen odaillő kifejezést.
-     Féltékeny? – kíváncsiskodott, aztán közelebb húzódott hozzám a díványon.
-     Az – sóhajtottam. – Előtört a zöldszemű szörny és nem tudok ellene semmit tenni. Van egy tökéletes szőkehercegem, aki egy álompasi, minden lány falán ott fog lógni a képe és én tudom, hogy nem vagyok elég jó neki – fakadtam ki.
-     Te butus, ha nem lennél elég jó nekem, nem randiztam volna veled. Sőt, már rég lecseréltelek volna valami egyetemi platinaszőke macára – vigyorgott, majd átölelt.
-     Ugye tudod, hogy ez nem vicces – morogtam a vállába – Amúgy meg nem is vittél igazi első randira, egyből letámadtál a padlásomon – a fülébe suttogtam, majd hosszasan megcsókoltam.
Egy köhintés rántott vissza a való világba, ami jelezte, hogy lejárt a szünet. Ennél kínosabb nem is lehetett volna a szitu, hiszen az össze „munkatárs” tekintete ránk tapadt, mivel már nem épp egymás mellett ültünk. Benji keze valahogy a pólóm alá került, én pedig már levarázsoltam a fejéről a cuki kis ördögszarvakat.
-     Ha befejeztétek a show-t, talán folytathatnánk a munkát és mielőbb hazamehetnénk – puffogott Tiff, a többiek meg üdvrivalgásban törtek ki.
Volt ott füttyszó és tapsvihar, akárcsak amikor a sztárok átveszik a jól megérdemelt Oscar díjaikat. Mi, szerepünkhöz hűen, meghajoltunk, és egy színpadias csókkal köszöntük meg a nézők figyelmét, aztán minden visszatért a régi kerékvágásba.
Éjfélt ütött az óra, amikor Sawn bezárta a stúdió ajtaját és beütötte a riasztó kódját. Az autónál búcsút mondtunk egymásnak, Ben elfurikázott Becca-hoz, de ágyba csak hajnali fél kettőkor kerültem, mivel annyit kérlelt, hogy menjek vele, hogy egy órába telt mire megértette, most nem, majd máskor. 
Igyekeztem teljesen zajmentesen feljutni az ideiglenes szobámba, de nem jártam sok sikerrel. Szerintem a sors akart kitolni velem - még ettől jobban is – vagy csak szimplán kétbalkezes/ két ballábas vagyok. Elsőnek felrúgtam a bejárati ajtó melletti esernyőtartót, belegabalyodtam egy fogason lógó sálba és mindennek a tetejébe a kulcsokat is sikerült leejtenem, és amikor lehajoltam érte, magammal rántottam a ruhaakasztót is, így a földön végeztem egy halom kabáttal, sállal és sapkával bebugyolálva. Felkattant a villany és gyors trappolás hallatszott a lépcső felől. Magamban imádkoztam, hogy legjobb barátnőm rohanjon a segítségemre, mintsem az anyukája. 
Kinyújtottam a kezemet és vártam, hogy megragadja valaki. Pár másodperc után egy kis, barátságos és nagyon is ismerős tenyér csúszott az enyémbe. Becca leszedegette rólam a felesleges cuccokat, segített felállni, aztán felrángatott az emeletre. Leültünk az ágyára és hirtelen úgy éreztem magamat, mint amikor anya vallatott késői érkezésem okáról.

-     Nyugi, Anyuci, csak egy fotózásra mentünk Ben-nel, ami kicsit elhúzódott – mentegetőztem felemelt kézzel.
-     Még, hogy kicsit? Halálra aggódtam magamat. Tudod, hogy mentettelek ki vacsoránál? Hmm? – várakozó tekintettel nézett rám.
-     Nem vagyok éhes? – próbáltam elviccelni a dolgot.
-     Azt mondtam, Cam kért meg, hogy kísérd el vásárolni és majd a plázában kajáltok.
-     Cam vásárolna magának- nevettem el magam, de vissza kellett vennem a hangerőt, mivel hajnali kettő környékén a normális emberek már alszanak.
-     Jól van, hirtelen ez jutott eszembe – mondta komolyan, de szája sarkánál ott bujkált a mosoly. – Legalább egy SMS-t dobhattál volna.
-     Bocsi, elfelejtettem – mondtam szánakozva.
-     Na, mesélj csak, kisasszony – csípőjére tette a kezét és úgy festett, mint amikor a tanárnő kérdezi, hogy miért nincs házid.
-     Inkább reggel. Hulla vagyok, szeretnék valamennyit aludni.
-     Oké, de reggel nem menekülsz – mondta, majd kitessékelt a szobám irányába.
Másnap nyolc körül már kukorékoltam, valamiért nem tudtam aludni. Benji nem küldött „Jó reggelt SMS-t” pedig ez már szokássá vált. Minden reggel valami kedves kis üzenettel lepett meg, ami megadta a kezdeti jókedvet a napomhoz és mindig mosolyt csalt az arcomra. Kezdett rossz érzésem lenni, amikor Becca becsörtetett a szobámba és beszámolót kért az előző napi teendőimről, és mire minden témát részletesen kiveséztünk- különösen a show-műsort - már az anyukája is felkiabált, hogy mehetünk ebédelni. 
Egy utolsó pillantást vetettem a mobilomra és egy hatalmas kő zuhant le a szívemről, amikor megpillantottam a kicsi borítékot. Gyorsan feloldottam a képernyőzárat és megnéztem az üzenetemet.

„ I’m in love with you, and all your little things.
Délután érted megyek, 5kor Becca-ék előtt leszek.
Szeretlek.
Benji
Ui.: Bocsi, hogy csak most, hosszú volt az éjszaka… 

26. fejezet - Mikulás „bácsik” és Krampuszlányok

Sziasztok!
Három hét kihagyás után újra jelentkezem. Ebben a fejezetben megtudhatjátok, hogyan alakult Audrey estéje a nagy veszekedést követően, valamint az is kiderül, miért is kapta ezt a címet a fejezet. ;)
Az utóbbi időben egyre több fejlécet készítettem különböző blogoknak, ezért arra gondoltam, beindítom a blogon ezt a funkciót is. Kattintsatok a "Fejlécrendelés" fülre és nézelődjetek a korábbi alkotások között, ha tetszik írjátok meg kommentbe vagy épp e-mail-ben. :)
Pipáljatok, kommenteljetek, használjátok a chat-et. :)
Jó szórakozást! 
Millió Puszi!
  ~Alina~


26. fejezet

Igyekeztem nem átlépni a sebességkorlátokat, de nem mindig sikerült. Végül két óra kocsikázás után meguntam a monoton aszfalt bámulását és depressziósan leparkoltam a legközelebbi ház előtt. Öntudatlanul is Smith rezidencia előtt húztam be a kéziféket és legalább negyed órán keresztül még a kormányt bámultam. A sírás fojtogatott, de tartottam magam addig, amíg legjobb barátnőm ki nem jött, fel nem rántotta a kocsiajtót, és be nem ült mellém. Akkor kifakadtam, elmondtam, mi az, ami a szívemet nyomja, zokogtam ő pedig vígasztalt. Újabb óra múlva pedig az anyukája által készített nyugtatóteát szürcsölgetve, higgadtan ismét végiggondoltam a történteket és a barátnőm ágyán ülve sem jutottam jobb belátásra, mint akkor, amikor lóhalálában összeszedtem egy – két ruhát és elrohantam otthonról. 
A teának – és valószínűleg a kimerültség együttes hatásának – hála hamar elaludtam. Mrs. Smith befogadott, így a vendégszoba lakója lettem, azzal a feltétellel, hogy tájékoztathatják anyát a hollétemről. 
Másnap reggel a nap melengető sugaraira és egy kéz lágy simogatására ébredtem. Mivel azt gondoltam, legjobb barátnőm próbál felkelésre kényszeríteni, ezért csak a párna alá rejtettem a fejemet és kértem még öt percet. Pár másodperc múlva ismét megzavarták a lustálkodásomat, így csapkodni kezdtem, arra viszont nem számítottam, hogy „Mr. Csikiző géppel” találom szemben magam. Még tegnap este megkértem Becca-t, hogy hívja fel Benji-t, aki miután meghallotta, mi is történt azonnal mellettem szeretett volna lenni, de Becca inkább arra kérte, maradjon otthon. Ezért reggel jött csak át meglesni mennyire küldött anya padlóra tegnap délután.
Miután kicsikizett belőlem minden maradék álomfoszlányt, megadtam magamat és feltápászkodtam ülőhelyzetbe. Addig nem hagyott békén, amíg az anya kontra Audrey vitát át nem beszéltük, és mire a végére értem, ismét könnyek gyülekeztek a szememben. Ben nem kérdezett semmit csak az ölébe vont, szorosan magához ölelt és úgy ringatott, mint egy kisbabát. Miután megnyugodtam utasított, hogy kapjak magamra valami szépet, mert programunk lesz. Fogalmam sem volt, mit ért „szép” alatt – illetve csak sejtettem – és reménykedtem benne, hogy egy fekete csőfarmer és egy világoskék hosszú ujjú felső megfelel a kritériumoknak. 
Húsz perc múlva már bekötött szemmel sétáltam a barátom kezét szorongatva. A vékony kabátomon keresztül éreztem a novemberi nap melegét és az enyhe ősznek hála, még rengetek kültéri programot szervezhettünk. A kezdeti zsivaj, ami az érkezés után fogadott, lassan alábbhagyott és mire célhoz értünk, már csak a csend zárt körbe bennünket. Pár méter után Ben megállított, majd levette a szememet eltakaró sálat. A városunk parkja színesbe öltözve mutatkozott előttünk, a fák már részben lehullatták elsárgult leveleiket, amelyek pedig rajtuk maradtak még szintén sárgán vagy épp vörösen tündököltek. Az összekotort színes falevél halmok között észrevettem egy kis kosárkát egy összehajtott, kockás pokróccal mellette. Kíváncsi mosollyal fordultam a barátom felé, aki csak egy vállrándítással felelt majd magához húzott és hosszasan megcsókolt. 
Megreggeliztünk, aztán sétáltunk egyet városunk legnyugodtabb és talán legszebb területén. Útközben megcsörrent Benji telefonja, de ő ügyet sem vetett rá, én viszont kihalásztam a kabátzsebéből és a kezébe nyomtam.

-     Vedd fel, lehet, hogy fontos.
-     Nálad semmi sem fontosabb – duruzsolta és egy gyors puszit nyomott a számra.
-     Ben, kérlek – kérleltem kiskutyaszemekkel.
-     Jaj, jól van.
 Egy hatalmas sóhaj kíséretében megnyomta az érintőképernyő megfelelő ikonját, majd kézenfogva tovább sétálgattunk. „Sawn most nem jó, dolgom van. Nem ér rá később?”
-     Munka?- kérdeztem tátogva, mire Ben bólintott.
-     Akkor menj!
-     Ne is álmod róla – ellenkezett.
„Sawn figyelj, vihetek egy segédet?... Nem, nem fog lábatlankodni… Rendben fél óra és ott vagyunk.”
-     Akkor a Revolution-be utazunk?- kíváncsiskodtam vigyorogva.
-     Oda bizony – kacsintott, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
A délután további részét modellfiúk, fotósok, sminkesek és fodrászok társaságában töltöttem.  Amíg a fotózás „főszereplői” csinosítgatták magukat, - vagyis a lányokra felkerült a két kiló vakolat, a fiúkra pedig csak fél, valamint a fodrászok is kiélhették kreatív énjüket – addig én benéztem régi, kedves, nyári munkaadómhoz, aki barátságosan üdvözölt, örömmel vette, hogy Ben nem egy nyavalygó kislányt hozott ebbe a szentélybe, hanem valakit, aki értékeli a művészetet. Miután megtárgyaltunk mindent, megkért, hogy segítsek Aeron-nak a fények beállításával. Ahogy beléptem a műterembe, elfogott az örömteli érzés, hogy „itt otthon vagyok”. Aeron mosolyogva, barátságosan köszöntött, jól megszorongatott, majd miután eleresztett, kiosztotta a feladatomat. 
Tíz perc múlva minden a helyére került, a nyávogó szépségek is megérkeztek, na meg persze a fiúk is. A legviccesebb tény a szituációban, hogy lány létemre, soha nem találtam meg azt a bizonyos közös hangot Sawn alkalmazottjaival, vagyis csak a fél társasággal. A fiúkkal rettentően jól kijöttünk, viccelődtünk, együtt mentünk el nyáron a munka után mekizni, de a lányokkal nem sikerült ilyen fényes kapcsolatot kiépítenem. Ez a mai délutánon is megmutatkozott, hiszen míg a fiúkat két puszival és öleléssel köszöntöttem, addig a hölgyek fitymáló megjegyzéseket tettek az öltözékemre. 
Mivel jövő hónapban már karácsony lesz, ezért a magazinok felvették az ünnepi hacukát, vagyis a címlapokra és az újság többi lapjára is szerették volna belecsempészni az ünnepi hatást. Ennek megfelelően akadt a helyiségben krampusznak öltözött lány ( khmm lotyó), egy- két szexi mikulás bácsi, de voltak szép számmal a családi idill megtestesítői közül is. 
Két díszletet állítottak fel a két csoportnak megfelelően, egy a mikulásszánnal és a rénszarvasokkal, a másik pedig egy gyönyörű nappali berendezés kandallóval, hatalmas karácsonyfával, ajándékokkal, csokis sütivel az asztalon. Eleinte a családi karácsony csapatát erősítettem, de amikor megláttam, hogy a pasimra Mr. Krampusz szerepét osztották átpártoltam a másik szekcióhoz. Legnagyobb meglepetésemre Sawn egyedül dolgozott a modellekkel, nem segített neki senki kordában tartani a komisz krampuszokat és a cuki Mikulásokat és Mikulásnéket. A főnök mosolyogva nyugtázta, hogy megjött a segítség, így attól kezdve engem ugráltatott, ha valakinek meg kellett a ruháját, a haját vagy a sminkjét igazítani. Már egy ideje tartott a fotózás, amikor egy újabb leányzó tipegett be piros bőrcsizmában, fekete mini ruhában és piros ördögszarvakkal a fején. Én figyelmen kívül hagytam az újabb plázacica érkezését, inkább a szánban ülő mikulás kockáinak árnyékolásán dolgoztam – ja igen ezek a mikulások otthon hagyták az ingeiket- , de egyből felkaptam a fejemet, amikor egy jellegzetes senkiével össze nem téveszthető hang ütötte meg a fülemet.
-     Jaj Benji, de jó, együtt fognak minket fotózni. Mi leszünk a krampusz álompár – vihogott a sulink bálkirálynő jelöltje, az egyetlen és utánozhatatlan Tiffany.

25. fejezet - A vallomás

Sziasztok! :)
A héten rengeteg dolog történt velem, az iskolában és azon kívül is, de nem feletkeztem meg az olvasóimról. :)  Új résszel jelentkezem, ami immáron a 25. Az új fejezetben ismét Audrey szemszögéből olvashatjuk az eseményeket és kiderült mit is takar pondosan a rész  címe. Jó olvasást!  Millió puszi! ~Alina~


25. fejezet - A vallomás

Rebecca Smith nem az a fajta lány, aki könnyen beadja a derékát, legyen szó akár egy szívességről, akár egy srácról. Viszont, ha belemegy valamibe, akkor abban szíve, lelke benne van és igyekszik kihozni magából a maximumot.
Már három órája ültem a füzetlapok, pontosan megszerkesztett, nyomtatott üzenetek felett, amikor barátnőmre sandítva, azt vettem észre, hogy egyszerűen a semmibe meredve, vigyorogva ábrándozik. Ez csak egyet jelenthet, menthetetlenül belezúgott egy srácba. Hogy ez a személy egy színész vagy egy körülöttünk élő fiú-e, azt nem tudtam még, de idővel ki fogom deríteni.
Letettem az üzenetet a kezemből és megköszörültem a torkomat, mire a barátnőm azonnal visszatért a rózsaszín felhők sokaságából és beleásta magát mások szerelmi problémájába.
-     Mi van veled Becca?- kérdeztem rá egyből arra, ami igazán fúrta az oldalamat.
-     Mi lenne?- nézett rám értetlenül.
-     Furcsa vagy. Ábrándozol, megfeledkezel pár pillanatra a világról, és mintha tíz centivel a föld felett lebegnél mindig.
-     Én mindig is két lábbal a Földön álltam. Aljas rágalom! - kérte ki magának barátnőm, de láttam rajta, hogy ez most nem teljesen igaz.
-     Akkor ellepte az agyad a rózsaszín köd. - jött a B opció tőlem, mire csak egy "komolyan?" pillantást kaptam válaszul, majd elnevette magát.
-     Te meg a röntgenszemeid az agyamra mentek. - sóhajtott egy hatalmasat, mire úgy viselkedtem, mint ahogy egy megértő, jó barátnő tenné, vagyis kiröhögtem, és várakozóan néztem rá.
-     Ne nézz így rám! - öt perc után megunta a röntgenszemeim vizslatását és egy hatalmas, lélekszakító sóhaj közepette kitálalt – Annyira utálom, hogy mindent le tudsz olvasni az arcomról – fújtatott.
-     Kíváncsian várom a monológod – közöltem kacagva. Hosszú szünet után kinyögte az első mondatát.
-     Adam volt a randim – Rebeca úgy festett, mint akinek egy hatalmas kő esett volna le a szívéről, nekem pedig leesett az állam. – Ne mond, hogy nem tudtad?
-     Esküszöm, fogalmam sem volt, ki a srác, csak annyit tudtam, hogy randid lesz. Ben megint Adam-et rángatta oda?
-     Igen, de nem is volt rossz ötlet. Igazából, amikor bementem a Caffé Bro’s- ba egyből ki is akartam menni, de megállított. Maradtam, beszélgettünk, össze is vesztünk – ennél a mondatrésznél elmosolyodott – aztán hazavitt, és számot cseréltünk. Azóta SMS-ezünk meg minden nap találkozunk – az utolsó mondat után egy megkönnyebbült Becca ült velem szemben.
-     Azért elmondhattad volna, hogy beleestél az „ellenségbe”- formáltam idézőjelet az ujjaimmal.
-     El akartam, megölt a bűntudat, de megegyeztünk, hogy nem említjük a „kerítőknek”, miként alakult az esténk – mondta hozzám hasonló hangsúllyal, mire mindketten elnevettük magunkat.
Újra visszatért minden a rendes kerékvágásba, önfeledten társalogtunk, nevettünk egy-egy komikus levélen és jól kibeszéltük a Becca-Adam randikat
Az idő gyorsan elrepült, így mire mindent átrágtunk már négyet ütött az óra. Becca telefonja megrezzent az asztalon, bocsánatkérő pillantások közepette felvette a készüléket és csicsergően beszélgetni kezdett – sejtésem szerint Adam-mel.
Amikor letette a készüléket elmesélte, hogy ma is randija lesz és megkért, segítsek neki megtalálni a megfelelő ruhát immár az ötödik találkájára.
Hazafurikáztam a legjobb barátnőmet, feltúrtuk a szekrényét, felpróbálta a fél ruhatárát mire megtaláltuk a megfelelő összeállítást. Késő ősz lévén egy sötét farmer, egy világoskék, virágmintás felső – ami remekül kiemeli a kék szemét- és egy fekete blézer mellett döntöttünk.
Pontban hétkor csengettek és Becca megkért, engedjem be a vendéget, amíg ő az utolsó simításokat végzi.
Adam nagyon meglepődött, amikor szerény személyemmel találta szemben magát az ajtó másik oldalán. Barátságosan beinvitáltam, kissé furcsállotta, hogy én invitáltam beljebb és még csak keresztkérdésekkel sem bombázom, de miután megosztottam vele a száraz tényeket, vagyis, hogy a barátnőm nem bírta tovább és kitálalt, mosolyogva megrántotta a vállát és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén.
Pár perc múlva Rebecca is csatlakozott a társaságunkhoz, elcseverésztünk röpke tíz percig, azután pedig elindultak egy étterembe.
Miután beültem a kocsimba, tárcsáztam Ben számát, aki a második csörgés után felvette. Nagyon fáradtnak tűnt a hangja, a háttérből mintha Sawn hangját hallottam volna, aki a nyár folyamán a főnököm volt. A barátomat behívták egy gyors fotósorozat készítésére, egy magazin divatanyagához, akik egy helyes, szőke, kék szemű srácot akartak. Aeron és Sawn egyből Benji-re gondolt, ezért felhívták és a pasim örömmel vállalta a munkát. Bár elfáradt, szívesen látott otthonában, ahol valamilyen oknál fogva ismét egyedül volt.
Hazahajtottam és engedélyt kértem anyától a Bennél töltött estéhez. Ezt ismét túlreagálta, aminek az lett a vége, hogy zokogva vezettem a barátom házáig egy csomaggal az autó hátsó ülésén. Anya legalább ezerszer hívott fel útközben és mielőtt kiléptem a kapun, közölte, hogy ha elmegyek, többé ne menjek vissza, és a hálátlanságomnak meglesznek a következményei.
Mit ne mondjak előreláthatóan remek zárása lesz az őszi szünetnek. 

24. fejezet- Beköszönt a szerelem

Drága Blogolvasók!
Ma két okból is hoztam nektek egy hosszabb fejezetet. Először is azért, mert ma Valentin nap van és szerettelek volna megörvendeztetni benneteket egy kis randis résszel. Másrészt pedig a hét folyamát átléptük a 3000 oldalmegjelenítést és közeledünk a 3100-hoz is. Nagyon szépen köszönöm, hogy ennyiszer meglátogattátok az oldalt, a 4 feliratkozónak is nagyon hálás vagyok!
Remélem tetszik, amit csinálok, pipáljatok, hagyjatok nyomot magatok után :).
A 24. részben elkalandozunk egy időre Audrey-tól és Becca kerül előtérbe, na meg a vakrandi. :)
Jó olvasást!
Millió Puszi
~ Alina ~



24. fejezet

A hét folyamán nagyon keveset kommunikáltam anyával, kerültük egymást, ha belépett a konyhába, én kerestem a kiutat és fordítva is igaz volt. Minden szabadidőmet Ben-nel töltöttem, ugyanis Becca-t az újabb vakrandi óta nem igazán lehet elérni. Csak tanulni jártam haza, azt is akkor, mikor anya dolgozott, Cam pedig ezer százalékban a számítógépére koncentrált. 
Szerdán meguntam a várakozást és elfurikáztam magamat Becca munkahelyére. Felmásztam a harmadik emeletre, majd bekopogtam az ajtaján. Egy szimpla „Gyere” után bátorkodtam benyitni. 
A hatalmas iratkupac mögül alig látszott ki a legjobb barátnőm és rettenetesen nyúzott volt. A szeme felcsillant, amikor meglátott, felpattant a székéből és a nyakamba ugrott. Pár perc múlva elengedett és kíváncsian kutatta a tekintetemet.

-        Mi szél hozott erre? – kérdezte. A főszerkesztő egész szünetre megbízásokkal látta el, és mint kiderült, a rengeteg lap az asztalán rajongói-, segítségkérő-, vagy épp panaszlevelek sokasága.
-        Csak hiányolja a bolond felem a másik részét… Gondoltam meglesem, mit csinálsz éppen – mondtam nemes egyszerűséggel.
-        Sajnálom drágám, nem szándékos a távollét. Egész nap itt roskadok ebben az irodában, aztán meg rohanok haza tanulni vagy aludni – bocsánatkérő pillantást vetett rám, majd folytatta. – Nem lenne véletlenül egy szabad délelőttöd?
-        Pont ezért vagyok itt – mosolyogtam rá – Segíteni kéne?
-        Több szem többet lát- kacsintott rám, majd hellyel kínált.
Egy kisebb papírkupacot elém tolt, én pedig nekiláttam a munkának. A sablonsztorik mellett (szerelmi bánat, melyik srácot válasszam dilemma, szülői viták) mellett akadt egy-két érdekes levél is. Becca hatalmas hírnévnek örvend, bár az olvasók Amanda-ként ismerik, nagyon hálásak a tanácsaiért. 
Amikor már a tízedik szerelmi csalódásról olvastam, meguntam és nagy sóhajtás kíséretében ledobtam a füzetlapot az asztalra.

-        Mi van Miss, nem jön be a meló? – szólalt meg vigyorogva a drága barátnőm.
-        Hát a sok életem-szerelme-megcsalt sztori nem az esetem…
-        Majd' elfelejtettem, hogy Paradicsomban élsz. - ugratott Bennel, mire felnevettem.
-         Fogalmam sincs, hogy bírod ezt csinálni. Én már régen beleőrültem volna. - pillantottam a papírkupacok felé, mire csak megvonta a vállát és tovább írta a megkezdett válaszlevelet.
Pár perc néma csend után azon kezdtem filózni, hogyan kérdezhetnék rá miként alakult a legutóbbi randija.
-        Ha már paradicsom, milyen volt az új vakrandid?- dobtam fel egy újabb témát.
-        Á, semmi különös. Beszélgettünk és rájöttünk, hogy nem passzolunk egymáshoz – válaszolta fel sem nézve a papírkupac mögül.
-        Semmi… Konkrétumokat akarok. Hogy néz ki? Milyen színű a szeme? Jófej vagy egy barom, mint Adam?
-        Na, Adam nem barom – szakított félbe, mire én felvontam a szemöldökömet.
-        Ó, mitől változott meg a véleményed ilyen gyorsan?- nem hittem el, hogy minden kis morzsát harapófogóval kell kihúzni belőle.
-        Adam csak egy srác oké, nekünk meg most levelekkel kéne foglalkoznunk, nem pletykálnunk. Szóval vagy segítesz nekem, vagy pedig átteszed a székhelyedet Ben ágyára. – jelentette ki morcos hangon, majd ismét beletemetkezett a válaszlevelek tömkelegébe.
-        Valami történt a két „ellenség” között azon a délutánin és én rá fogok jönni mi volt az, de nem ma, mert most épp nem hajlandó kommunikálni Miss English – gondoltam magamban.
                                                               ***
~  Becca ~
Amikor megláttam Ben Armstrong-ot az irodám ajtajában, már sejtettem, a napom egy átlagosból akár rémálomba is átfordulhat. Az öntelt vigyor a képén arról árulkodott, hogy valamiben sántikál, csak azt nem tudtam, milyen kimenetele lesz a dolgoknak.
Egy rövid üdvözlőpárbeszéd után átadta az ajándékomat, ami őrült fanatizmusom tárgyai által díszített piros busz képét. A legjobb barátnőmmel körülbelül 2 éve rajongunk a brit fiúbandáért, a One Direction-ért. Kívülről fújjuk az összes dalukat, más dolog, hogy a szomszédok nem díjazzák, amikor énekelni támad kedvünk, de ez bennünket egyáltalán nem zavar. 
Audrey feszült volt, egész beszélgetés alatt összefonta a kezeit mellkasa előtt és idegesen cikázott Ben és köztem a tekintete. Amikor a szőke hercege bejelentette, hogy újabb vakrandira rángat, azt hittem megfojtom, először őt, aztán meg a legjobb barátnőmet is. Beinvitált – inkább tuszkolt- a fekete BMW-ébe aztán a gázra lépett. 
A törzshelyünk – Caffé Bros’s - előtt állt meg kitessékelt az autóból és addig nem tűnt el a parkolóból, amíg én be nem léptem a kávézó ajtaján.

Már akkor megbántam, amikor beléptem, hiszen maga az agyatlan bunkó volt, aki először a látóterembe került. Nem mondom, hogy Adam nem dögös srác – mert azzal a borostával be kell vallanom, istenien nézett ki-, de attól még egy tapló és nem akarom a délutánomat elpazarolni. Amint találkozott a tekintetünk, én sarkon akartam fordulni és elrohanni. Ő azonban rámszólt és megkért, hogy legalább egy tejeskávét igyak meg vele, és utána leléphetek, ha azt akarom.
-        Jó legyen, ez még nem jelent semmit. – gondoltam magamban és akaratlanul is elindultam a kétszemélyes asztal irányába. Nem akartam (nagyon) bunkó lenni, hát leültem az asztalához.
-        Mi történt Veled? Csak nem elfogytak a szédíthető lányok? Na és Angliában mi helyzet, hm? - azért mégis sikerült egy kicsit csipkelődnöm, de nem vette magára. Sőt, visszavágott.
-        Ja, már mindenki megvolt. Már csak Te maradtál. - nevetett a saját viccén, de engem elfogott a düh.
-        Hát akkor egy darabig még nézelődj, hátha akad más is. – morogtam oda neki és felálltam az asztaltól. Alig indultam el a megváltást jelentő kijáratig, megragadta a kezemet és maga felé fordított.
-        Várj! Bunkó voltam, bocs. Nem akartalak megbántani – mondta kiskutyaszemekkel.
-        Megbántani Engem? Ugyan Adam – legyintettem – Te olyat nem tudsz. Csak azt sajnálom, hogy elfecséreltem fél órát a délutánomból, de már az első találkozásnál feltűnt, hogy semmi értelme kommunikációval próbálkoznunk, ugyanis kettőnk között az nem működik. – erőteljesen megrántottam a kezemet, mire elengedte azt és egy rózsaszín rózsaszálakból álló csokrot nyújtott felém, amit gondosan, egy halvány rózsaszín díszpapírba csomagoltak.
Földbegyökerezett lábakkal álltam a kis üzlet kellős közepén és az állam is leesett. Adam Storn virágot vett egy lánynak, vagyis nekem?
Mosolyogva nyújtotta felém a virágokat, amik mellékesen szintén a kedvenceim közé tartoznak, akárcsak a tejeskávé.

-        Mi lenne, ha tiszta lappal kezdenénk az egész sztorit? – kérdezte melegséggel a hangjában. – Szia! Adam Storn vagyok.- nyújtotta felém a kezét.
Nagy nehezen rávettem a kezeimet, hogy azt cselekedjék, amit szeretnék. Megszorítottam Ad hatalmas, meleg, puha kezét és a róla festett kép kezdett darabjaira hullani, amikor belenéztem az írisz kék színű szemeibe.
Bemutatkoztam hát én is – ismét -, majd leültünk az asztalunkhoz. A beszélgetés kissé döcögősen indult, de aztán belejöttünk a témákba és meglepően hasonlóan gondolkodtunk a világ dolgairól, még a legjobb barátaink kapcsolatát illetően is egyetértettünk abban, hogy még az oltár előtt fogjuk látni őket.(Ha túlélik a vakrandi miatti műntetésüket.)Minden szép és jó is volt addig, amíg a cech(?Ezmiez?) fizetésére nem került sor. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy állom a saját részemet, míg ő a herceget akarta játszani és kifizetni az egész számlát. Ezen ismét jól összeszólalkoztunk, mire egy idős hölgy a szomszéd asztaltól megszólalt.
-        Hagyd csak lelkem az ilyesmit a férfiakra az esküvő után úgyis minden közös lesz. – mondta mosolyogva és megszorította a vele szemben ülő idős bácsi kezét.
Alig tudtam visszatartani a megjegyzésemet a hölgy irányába, és hogy merre menjen legközelebb, de inkább az ajkamba harapva hallgattam és vártam, hogy csillapodjon a dühöm.
-        Még hogy házasság- morogtam magam elé.
-        Akár az is lehet belőle.- suttogta Ad a fülembe miután kifizette a számlánkat és vigyorogva elsietett mellette.
Tartotta nekem az ajtót, amíg kiléptem rajta. Épp elindultam a hazafelé vezető úton, mikor utánam szólt, hogy szívesen hazavisz, nekem pedig nem volt ellenemre a kocsikázás. 
Bármilyen furcsák is voltak az idős néni szavai, elgondolkodtattak. Audrey jó emberismerő és állandóan az Adam Storn jófiú mesével tömte az agyamat. A hölgy mondatai és a legjobb barátnőm feltevései kavarogtak a fejemben egész hazaút alatt. Ad leparkolt a ház előtt, de én nem pattantam ki azonnal a kocsiból. A kocsi gumiszőnyegét fixírozva megszólaltam.

-        Bocs a kávézós incidensért. Nem kellett volna úgy reagálnom. – a pár másodperces csend hatására egy rák páncéljára kezdett hasonlítani az arcszínem.
-        Nem vagy hozzászokva, hogy helyetted fizessenek, mi Smith?- félmosolyra húzódott szájjal kíváncsiskodott.
-        De, Storn. Hát, köszi a délutánt. Azt hiszem, nem bántam meg ezt a randit.
-        Hé, ki mondta, hogy ez randi volt? Ha én elhívok egy lányt valahová, az emlékezetes marad. – mondta felháborodva.
-        Ó, ezer bocsánat Mr. Szívtipró. Akkor kösz a kávét meg a virágot. Szia! – köszöntem el és már nyitottam az ajtót, amikor Adam megköszörülte a torkát.
-        A randis résszel igazából arra céloztam, hogy több időt is szívesen eltöltenék Veled.- mormogta a bajsza alatt.
-        Á, vagy úgy. Nos azt hiszem, tévesen ítéltelek meg és lehet róla szó.
-        Mi? Komolyan?- elkerekedett szemekkel bámult rám.
-        Ha mégsem akarod, akkor…
-        De, szeretném - szakított félbe – esetleg megadod a számodat?- nyújtotta felém a telefonját.
-        Tessék – adtam vissza a telefont, benne a számommal. Azonnal megcsörgetett, így én is elmentettem azt a számsort, amit életemben nem gondoltam, hogy a birtokomban lesz.
-        Szép álmokat Hercegnő – mondta majd nyomott egy puszit az arcomra.
-        Neked is Szívtipró – vigyorogtam rá és besiettem a házba.
Az este folyamán még váltottunk pár SMS-t és egy-két órás telefonbeszélgetést.
A mai napig nem múlt el úgy délután, hogy ne találkoztunk volna, minden este még telefonon is beszélünk és minden reggel egy SMS-sel ébreszt. Még nem mondhatom biztosra, de lehet, fülig beleestem Adam Storn-ba. Azt a megállapodást kötöttük, hogy nem mondjuk el Audrey-éknak, amíg nem vagyunk ezer százalékban biztosak a dolgunkban.